Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-06-26 / 26. szám

REGÉNY * ÍRTA: FARKAS IMRE (13. folytatás.) — Ferenc Ferdinand trónörököst Sarajevóban meggyilkolták! Sok filmen láttam azóta a »fordulá­sát élt s volt világ«-nak, ahogyan azt Ady Endre egyetlen sorában nagy­szerűen kifejezte. Úgyszólván vala­mennyi ideges, izgatott, kaleidoszkóp­­szerű kép, ami elénk vetíti a nagy változást. Ujjongó tömegek az utcán... gránát robban, vonat száguld, biplá­­nok keringenek, hajók fedélzetéről me­rednek az ágyúk... háború, háború, háború! Xavér bácsi meglehetősen infor­málva volt mindenről. Nevek merültek fel és tűntek el akkor, események tor­lódtak látszólag halotti csöndben. Az öreg király Ischl-ben maradt, sokan azt mondták: ez jó jel! — Berchtold. — Ae­rental. — Hötzendorfi Conrad!... Olyan élénken emlékszem a legfon­­tosabb napra, mintha éles damaszkuszi pengével vésték volna a szívembe. Xavér bácsi mondta Xavér néninek, olyan hangon, mintha végrendeletet diktálna: — Telefon jött Budapesten át Szer­biából. Az ultimátumra megadták a szerbek a választ, amely elfogadhatat­lan. Követünk már kikérte az útleve­lét! Aznap este a Burgtheaterben voltam. Félig már útrakészen ültem ott, hiszen tudtam, hogy utazni kell, jelentkezni­, bevonulni. És amikor a Burgszínház függönye a kis badeni Schratt Kati­nak, a komédia múzsájának vidáman nevető festett képmásával összecsukó­dott, világosan éreztem, hogy a füg­göny mögött örökre eltűnt a virágos, régi Bécs. Hatodik fejezet Hadifogságba kerültem. Amint végigbandukoltam a végtelen havas síkon, bepólyált, sebesült karom­mal, lázasan és támolyogva,... egy­szerre csak elém meredt a sötétkék esti homályban egy fehér, tornyos ká­polna, tovább magános facsoport, az egyik ágon három varjú. Lachette asszony jóslata jutott eszembe, amit még a század elején mondott nekem, a kacagó Párisban, krizantémokkal és parfümmel túlfűtött szal­onban, ahol Sarah Bernhard szeme világított és a kis púpos Ary Renan beszélt barátjáról, Georg de Maupas­­sant-ról. A jóslat bevált! A most következő évekről nincs sok mondanivalóm. Asztrah­an, utána Omszki... Talán nem is tartanám helyénvalónak egy ilyen könnyed­­hangú társadalmi regényfélében érin­teni ezt a gigantikus fehér és fekete tragédiát.­ Gyenge volna ahhoz egyéb­ként is az én tollam. Csak két műre utalok itt, amely mindnyájunk naplója. Mert ott van ma is az éjjeli asztalká­mon, előveszem, olvasgatom őket. És mindig megrendülök. Az egyik Marko­­vics Rodiovi »Szibériai garnizon«-ja. A másik egy verseskönyv, Gyónd Géza versei. Ez a két könyv könnytelen könnyek­kel van írva és az író szíve vérével. Hatalmasabb felkiáltás még nemigen hangzott el, mint a Gyóni-vers ref­rénje: Csak egy éjszakára küldjétek el őket! Fehérség és sivárság. Izgalmas csönd. Még az életben jelentkező havas, hófehér halál. A sebem nehezen gyógyult. A lelkem is fogságba került. »A minden mind­egy« börtönbe. Az ablakomon egy szörnyű rács sötét lett. Az apátia. Napok, hetek, évek. És egyszerre csak felmerült egy álomkép a múlt­ból... Előttem állott Anna Krisztina her­cegkisasszony, szürke ruhában, kék és szürke fátyollal. Karján a Vörös­­kereszt tiszteletreméltó nemzetközi jel­vénye. Fáradtan néztem rá , és megtörött szemmel. Amikor meglátott, könnyek­kel telt meg a szeme. Táncolt, zúgott velem a világ. Zieh­rer keringő... liszteskék tábornagyi kabátban az öreg király. Montenuovo herceg elefántcsont pálcája koppan ... A Burg felett a fekete égből leragyog­tak az arany csillagok. Egy csók, ta­vasszal, Bécsben! A kezemet a szemem elé emeltem, mintha védelmet keresnék a kápráza­tos álom csábítása ellen és összeestem. A kórházban ébredtem föl. Ott tud­tam meg, hogy az álom valóság volt. Anna Krisztina hercegasszony vörös­keresztes megbízottként valóban ott járt a táborunkban. De két órán belül tovább kellett mennie. Megtudtam a történetét is. Boldog házassága szerel­mével, a magyar mágnással, csak pár hónapig tartott Férje elesett a hábo­rúban. Azóta a Vöröskereszt szolgála­tában dolgozik éjjel-nappal. Az orvos csak legyintett a kezével: — Fogy és sorvad. Két dolog is emészti, a­ túlfeszített munka és a túl­méretezett bánat. Aztán azt mondta: — A te nevedet följegyezte. Nehezen gyógyuló seb­és ... Nem akarta folytatni az öreg dok­tor. Azt mondtam neki: — Megmondhatsz mindent nekem. Mi az az, és? — És ... teljes lelki összeomlás. Mosolyogtam: — Ez az egész? Ezt nem akartad ne­kem megmondani? Az orvos elgondolkozott: — Talán tud valamit tenni az érde­kedben ... Nemsokára megkaptam az értesítést, hogy szabad vagyok. Mehetek haza Ja­­pánon, Amerikán keresztül. És elin­dultam a hosszú útnak, lefogyva, be­tegen, kínzó maláriával, minduntalan kiújuló nyílt sebemmel. Közben véget ért a nagy háború. Egyike voltam az első idegeneknek, akik Párisba érkeztek. Meste: Kalo­derma tisztítókrémet oszlatunk el vékonyan arcbőrünkön és hagyjuk kissé beszívódni. Azután gondosan letöröljük a krémet és benedvesítjük arcun­kat Ka­lod­er­ma arc vízzel. Végül kevés Kaloderma aktívkrémet dörzsölünk el egyenletesen arcbőrünkön aktivkre Kaloderma a­rc vízzel erősítjük ar­cunkat és nyakunkat; azután Kaloderma nappali­­krémet oszlatunk el leheletvékonyan bőrünk felületén KAIOIJ UJ IJT AZ IJJ S'/KI’Sfit, I­ EZ MAGYAR GYÁRTMÁNY h i ;o s !

Next