Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-04-17 / 16. szám
LISZT FERENC: A »Magyar ábrándok« és a »Pesti karnevál« hatalmas sikere után az Operaház ismét Liszt Ferenc zenéjére tervezett balettet mutet be »Szerelmi álmok« címen. A mesét Hanvay Géza, a, kitűnő író és zenekritikus írta. Vele beszélgettünk az alig egy hét múlva bemutatásra kerülő új balettról. — Mi a balett meséje? — volt első kérdésünk. — Kilenc képből áll a táncjáték. Egy zongoraművészről szól, aki az első és utolsó képben ősz fejjel, a halál árnyékában ül zongorája előtt, a közbülső hét gyorsan pergő képbeli pedig látomásait mutatjuk be. Látjuk, mint ifjú művészt, ahogy felkapja szárnyára a világhír, megigézi az első szerelem. Látjuk csalódását: megcsömörlik a világtól, hátat fordít az embereknek, nem érintkezik senkivel. Majd ismét rámosolyog a szerelem, az érett kor nyugodt, szép érzése. És ez az érzés formálja ki lelkéből életének főművét és viszi előadóművészetének csúcsára. És végül az utolsó képben megcsillan előtte a végcél, a megdicsőülés, a halhatatlanság. — A zenében csak a »Szerelmi álmok «-at használták fel? — Nem. A »Szerelmi álmok« Kenessey Jenő hangszerelésében csak a táncjáték bevezetéséül szolgál. Utána a »Les preludes«-t játsza a zenekar. A »Szerelmi álmok« feldolgozása egy zongoraverseny második lassú tételéhez hasonlít. Itt jut szóhoz a zeneszerző egyénisége a legplasztikusabban. Nagy érdeme az új baletthez kiválasztott zeneanyagnak, hogy nincs benne semmiféle toldás, toldás. Nem »innen-onnan« válogattuk össze a zenei anyagot, hanem két egymáshoz hasonló és hangulatban is egymáshoz közel álló művet kapcsoltunk össze. — Ki csinálja a koreográfiát? — Természetesen az Operaház világhírű balettmestere, az ízig-vérig mozdulatokban gondolkodó Harangozó Gyula. Nem volt számára lehetetlenség. Mindazt, amit én elképzeltem, bármennyire nehéz és a realitástól elvonatkoztato volt is, pontosan ki tudta táncaival fejezni. — Rendező? — Ifjabb Oláh Gusztáv színpompás világítási effektusai teszik a szem számára érzékelhetővé azt, amit Harangozó táncba álmodott. Fekete alapon csak kevés szűnnel, impresszionisztikus fényfoltokkal operál és csak ott, ahol a történés folyik, tűnik fel egy-egy szobájáról, ablak, csillár, zöld pázsittal és néhány fehér nyírfával megrajzolt mező. A művész megdicsőülési képében pedig egy modern, Walhalla-szerű megoldást talált. Az ifjúság és az első szerelem látomását ezüstöskék fényhatás kíséri, a csalódás jelenetében bánatos violába olvad, majd végül kellemetlen kénessárga színben oldódik fel, hogy így jelképezze a világgal való szembefordulást és a művész lelkében uralomra jutó csömört. — Ki vezényli a balettet?— Kenessey Jenő, az Operaház fiatal karnagya, aki a zenei anyagot eggyé fésülte. Ő végezte a legnagyobb munkát. Ha a »Szerelmi álmokénak sikere lesz, úgy ez Harangozó Gyula és Oláh Gusztáv mellett elsősorban Kenessey érdeme lesz. Schuschny Aurél ÉL OPERAHAZBAN fi// Hanvay Géza, a »Szerelmi álmok« szövegírója / Igy készül a balett-koreográfia. A kotta taktusai alá a megfelelő tánclépést rajzolják (Ifj. Harangozó Gyula terve) „Adutu&U U UUu u*úucLcutivaláia° Beszélgetés Bánky Viktória kalandos életpályájáról és aktuális filmkérdésekről Bánky Viktornak egymásután jelentek meg filmjei, melyeknek mondanivalójuk is volt. Kiderült, hogy a közönség szívesen veszi, ha a szórakoztatására elmondott mesébe művészi kéz mélyebb érzelmeket is belesző. A film új úton indult el, mely végre az íróhoz is elvezet. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Bánkyval. Először megkérdeztük, hogyan lett filmrendező, milyen volt életpályája, míg idáig eljutott! — Életpályám? Elég változatos. Tulajdonképpen hivatalnok voltam, de művészi ambícióik nyugtalanítottak mindig. Főnököm nagyon szeretett és elnézte, ha időnként hosszabb-rövidebb »szabadságot« kértem. 1920-ban Vilma húgommal, Lóthlóval, Bolváry Gézával kivittek Münchenbe, mint színészt. Eljátszottam néhány szerepet, — de nem találtam meg, amit vártam. Belső feszültségem tovább hajtott. Egyszer csak Havannában voltam. Havannában aztán elég körülményes élet kezdődött. Voltam farmer, dolgoztam egyebet is és egy szép napon a Sevilla-Biltmore luxusszálló bárjában üldögéltem barátommal. A hoteligazgató nézegetett, majd odajött. — »Mondja, nem volna kedve bárpénztárosnak lenni nálunk?« — »Erre vártam, uram« — mondtam és másnap már bárpénztáros voltam. Művészi ambícióimat elhallgattam, hamar megszerettek és komoly karrier előtt álltam. Még hoteligazgató is lehettem volna, ha egy szép napon nem találkozom az egyik müncheni ismerősömmel, aki odakeveredett valahogy. Megörült nekem, hátbavágott és azt mondta: — »Mondja, nem volna kedve az Universal egyik filmjében szerepet vállalni Hollywoodban?« — »Erre vártam, uram! — feleltem és rögtön leültem, levelet írtam Vilmának Hollywoodba, hogy írja meg, miféle vállalat az Universal, vállalhatom-e a felkínált szerződést, milyen az élet stb. A válasz megjött. Húgom azt írta, hogy ne az Universalhoz szerződjem, hanem oda, ahol ő van, a Goldwynhoz. Mindent elintézett, csak jöjjek. — »Erre vártam« — mondottam magamban és másnap már hajókáztam. Hollywoodban másfél évig voltam. Különféle filmekben játszottam, de leginkább az amerikai rendezők munkája érdekelt, minden gesztusukat megfigyeltem, munkamódszerüket, felfogásukat, fantáziájuk útját. Másfél év után hazaindultam, bár nem szívesen engedtek. Itthon azonban nem volt maradásom, a filmszalag körülfonta egész lelki világomat, szinte fizikai értelemben is és hamarosan Berlinben kötöttemki. Ott egy Universal produkciónál, ami német-angol verzióban készült, már segédrendezői megbízatást kaptam. Akkor tanultam meg a cutter munkáját, mesterségét is. Egy szép napon látogatóba jöttem haza. Meglátott egy filmes barátom. — »Mondja, nem volna kedve? ...« — »Erre vártam, uram« — mondtam és — itthon ragadtam. Beálltam azok sorába, akik hősi küzdelemmel harcoltak a magyar filmért. És most már nemcsak mondtam, de éreztem is a lelkem legrejtettebb mélyéig, hogy tényleg »erre vártam«. Résztvenni a teremtő munkában, a semmiből való alkotás nagyszerű problémájának megoldásában. Mindent, csináltam. Ezekben az időkben igazán hőssapját élte a magyar film és én mindig arról álmodoztam, hogy a filmünk a magyar film legyen. Soká sántikálva kerestük az utat, hiszen a mi pár mozink számára nemigen fizetődött ki olyan film gyártása, mely nem mehet a határon túl. Tőkehiány és ezer egyéb ok és akadály hátráltatták a fejlődést. De átküzdöttük magunkat mindenen és ma már negyven filmet gyártunk évente. — Új irányt látunk az ön filmjeiben.... — Igen. Kell az a film, amelynek van mondanivalója. Szent hitem, hogy a film éppúgy alkalmas írói kinyilatkoztatásokra mint a regény vagy akár a Nemzeti Színház színpada. És teljesen téves az a felfogás, hogy a mély érzelmeket nem fogadja szívesen a közönség. Természetes: máskéntkell azokat csomagolni a filmszámára, mintha regény vagy színpad a kifejezési forma. — Ön csak a problémát boncoló filmekre fekteti a fősúlyt? — Bizonyos mértékig igen, ezek állanak hozzám a legközelebb. De nem vagyok genre-rendező. Vígjátékot, bohózatot is nagyon szívesen rendezek. — Mondja uram, nem volna kedves egy fotográfiát adni? — »Erre vártam, uram« — feleli nevetve éskeményen megszorítja a kezem. Bella Andor