Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-03-13 / 11. szám

ERRŐL, ARRÓL, AMARRÓL (DE HOGY MIRŐL, AZT ITT NEM MONDOM MEG, TESSÉK ELOLVASNI A CIKKET) Írta: EGYED ZOLTÁN Olvasom a Film-Színház-Irodalom legutóbbi számában, hogy »Szeleczky Zita a magyar filmek elsőszámú közkedvence gyógyulófélben van és már elfoglalta háziasszonyi trónját tündéri otthonában«. Beszél rádióról, hogy sok levelet kap, hogy ki kér tőle autogramot és ki estélyiruhát, meg pénzt, egyszóval csupa ámulatosan sablonos dolgot. »Ez a lány titkol valamit« — gondoltam magamban — és miután néhány hónappal ezelőtt, ismeretes nemzetiszínházi afférja alkamjából kinevezett engem jóakarójának és barátjának, elhatároz­tam, hogy meglátogatom a gyermeket, megpró­bálok vele komolyan eldiskurálni egy kicsit. Valami tudnilik nincs rövidben Zitánál s ha ez így van, segíteni kell rajta szeretettel, kedves­séggel, ötlettel, azt nem merem mondani, hogy okossággal, mert meggyőződésem szerint Sze­leczky Zita a legokosabb színésznők egyike. Nem mindig ez volt a meggyőződésem. De csak addig nem,­­ amíg meg nem ismertem. Amióta megismertem, azóta tudom róla nem­csak azt, hogy természettől fogva okos és zseniális, de azt is, hogy eszes és ösztönösen és felkészülten ravasz, mint egy székely góbé. * Hozzáteszem még azt is, hogy bájos kis ba­rátnőnk sorsa és élete többé-kevésbé közügy ebben a szép országban. Ez nem hivatalos vélemény (hogy is jönnék én hozzá), ez inkább közvélemény. Négyszáznál több Szeleczky Zita­­rajongó klub működik az országban amelyek rendszeres naplót vezetnek róla, minden rez­zenését, szempillantását számontartják, helye­selnek és ellentmondanak neki és ezekben a klubokban nemcsak fiatal rajongó bakfislányok és pelyhesajkú ifjak vannak, de élemedett öreg urak és idősebb dámák is. Akik Zitában inkar­­nálva látják a polgári boldogság és a színésznői dicsőség együttes jelenlétét, sorsával foglal­koznak, aggódnak érte, vagy örülnek neki, egyszóval törődnek vele. Az a példátlan ösz­­szeforrottság, mely Szeleczky Zitát a közön­séggel összekovácsolja, nem kis dolog, erre Hollywoodban is csak egyetlen példát láttam: Deanna Durbinét. Nos, Zita a mi Deannánk s nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk róla, hogy a közönségnek apraja-nagyja tényleg szívéből szereti. Miért is ne? Bájos, mint egy angyal, tiszta, mint a hóvirág, tehetséges, jóakaraté, szelíd, mint egy őz, édes, mint a méz, való­ságos kis idelizált Jókai-leányfigura. S a vilá­gért sem levendulaértelemben, mert ahogy ki­lép kora délelőtt jegesmedve-bőrös hálószobá­jából, messziről érzik rajta a Chanel diszkrét illata: egyszóval modern lány, amíg nem érte utól ez a kis gyengélkedés, állandóan sportolt is, bizonyos modernséget jelent a filmdivaság is és az az érzésem, hogy végeredményben még a keresztneve is hozzájárul népszerűségé­hez,­­ hiszen úgy hívják, mint a volt magyar királynét: Zita a neve . . . * Zitával lép be a szobába Szeleczky-mama is, akit »Milcsi«-nek hívnak és úgy hasonlít a lá­nyához, mintha ő lenne a leány és Zita lenne a mama. Könyörtelenül felkérem, hogy távoz­zék a kastély valamelyik szárnyába, mert be­szélgetésünk nem való — mamai füleknek. Némileg megrettenve, némileg indignálódva próbál tiltakozni, de hasztalan . . . Leülök a bájos teremtéssel szemközt a kisasztalhoz és elkezdődik a vallatás: ----Nézze, édes kis Zita . . . nem is tudom, hogy kezdjem ... nem szeretem, nem szeret­jük, hogy gyengélkedik, nem szeretjük, hogy, nem játszik, nem filmezik, egyszóval, nem szeretjük, hogy így van minden, ahogy van, mert az az érzésem, az az érzésünk, hogy —, valami nincsen rendben . . Álmélkodva néz reám gyöngyvirág szemei-­ vel. De a hangja rendes, mint egy türkizszínű, fényes kis madár, akit hirtelen kalitkába dug-'t tak:­­ — Mi nincs rendben? — Mondtam már. Micsoda butaság az pél-­­ dául, hogy maga nem tagja a Nemzeti Szín-­ háznak, hiányzik, drágám, a repertoárban. Jó, jó, tudjuk, az a bizonyos affér, de ugya­n ki emlékszik már arra? Senki. Se a publikum, sem a minisztérium, sem a lapok, az ég világon senki. Hát ez csak nem tarthat örökkön örökké így? Értse meg: hiányzik. Nem volna nő, fiatal nő és színházi köz­kedvenc, ha hangjában fel nem ragyogna egy kis diadalérzés, de »sina ira et studio«. — Úgy. Szóval érzik? Addig, amíg ott vol­tam, mindig a »cicafejű«, a »nyávogó« vol­tam, a »karcsú« vagy a »lengebájú«, — semmi egyéb és most egyszerre hiányzóm. Nos, nem rajtam múltak a dolgok. Úgy bántak velem, mint a mostohagyerekkel. Nem kaptam kré­mest. Tessék, hát most itt az alkalom, meg lehetne mulatni, ki lehetne ugrani és ki lehetne ugratni mindenkit, volt Zita, nincs Zita. Miért nem teszik, miért hiányzom? — A közönségnek, Zitácska, a közönség­nek . . . — Ja, a közönség, az más, azzal nekem soha nem volt semmi bajom. Az mindig sze­retett engem, megvédett, a szívére ölelt, velem érzett. — Ne gondolja, hogy talán másnak van baja magával. Mindenki szereti magát, az ország egy kicsit kislányának tartja és ha ma­gára gondol, megsimogatja a fejét, tehát Maga se tartson haragot senkivel. — Hát csak nem képzeli, hogy én már soha sem leszek a Nemzeti Színház tagja! Csakhogy engem annyi keserűség, fájdalom, csalódás és bántódás ért, hogy egyelőre nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy a Nem­zetivel kapcsolatban gondolataim legyenek. Ez nem olyan egyszerű. Nekem elégtétel kell, nekem feltételeim vannak . . . — De drága kislányom, hátha nyitott ajtó­kat dönget, biztosan nem volna ennek sem akadálya, azonkívül pedig a dolog tényleg nem olyan egyszerű, de a másik oldalról sem. Is­meri ezt a kifejezést, hogy: »genius loci?« Drágám. Maga a Nemzeti Színházba való. Magának ott kell játszani, ez törvény, sőt: parancs! Ez ellen nem lehet küzdeni. Akár van feltétele a dolognak, akár nincs. — Fogok is. És jobb leszek, mint valaha. Nem arról van szó, hogy feltételként millió pengő gázsit akarok kérni, óh nem, nem ez a feltétel, de vagy jó színésznőnek tart a színház is, vagy nem, s ha igaz az, hogy hiányzom, akkor törjék ők a fejüket rajta, hogy nekem milyen elégtételt adjanak, hiszen már csak azért is jár nekem valami elégtétel, mert az egész betegségemet miattuk szerez­tem. Annak idején, mikor számítani lehetett arra, hogy engem hat hónapra le fognak tiltani a színpadról, hirtelen határoztam el magam, hogy leszerződöm egy filmre Olasz­országba. Amikor felmentettek, akkor már késő volt, a szerződésem már alá volt írva és nekem állnom kellett. Odalent aztán kezdtem dolgozni, mint egy’ vad­állat, betanultam a Liszt-rapszódia táncát,­ fűtetlen műtermekben próbáltam és játszot­tam, meghűltem. Még a gázsimat sem kap­tam meg eddig, átutalási nehézségek miatt. Egyszóval, úgy érzem, hogy az egész cirkuszért jár nekem valami . . . Egy jó szó, vagy tudom is én micsoda. . . De hát én mindig így já­rok, engem mindig mindenki kihasznál. Tudja, olyan jó marha vagyok mindenkihez, mindenkinek kitárom a szívemet, odaadom az életemet és mikor feláldoztam magamat, ak­kor kiröhögnek, kijátszanak, cserbenhagynak. Tudja, az a baj, hogy én mindig előbb va­gyok jó mindenkihez és csak akkor kezdek el­­okos lennie, amikor már késő. Csak egyet­lenegy szerencsém van. A Jó Isten. Tudja, én református lány vagyok és nagyon vallásos és számtalanszor tapasztaltam, hogy ha az em­ber bajban van, azt a jó Isten észreveszi és ha olyat akar csinálni, ami a saját érdekei ellen van, akkor beleavatkozik és jóra fordít mindent. Ezt tapasztalom az egész életem minden vonatkozásában. Ha valami kezd gör­bén menni nálam, a jó Isten egyszer csak int a szemöldökével és nem engedi, hogy az történjék, amit én a buta fejemmel elképze­lek, hanem helyettem intézkedik. — No, most legyen nagyon okos és találja el, hogy mire gondolok, vagy mire célzok, vagyis: számít Maga mostanság is valami — ilyen isteni beavatkozásra?­­— Talán igen. Látja,­­ hogy ne arra fe­leljek, amit Maga gondol: az orvosaim arra kértek, hogy egyelőre ne dolgozzam, pihen­jek, kíméljem magam. De én ennek ellenére tárgyalásokba b­ocsátkoztam Pünkösti Andor­ral egy darabot illetőleg. Mit tesz Isten? Ki­derült, hogy a darabot bizonyos okokból nem lehet előadni. Szóval a jó Isten akaratom el­lenére avatkozott közbe. De az én javamra, végeredmény kell! — De, hogy én mégis csak a saját gondo­latomat folytassam tovább, adok Magának egy jó tanácsot. Ha az ember észreveszi, hogy rossz úton van, vagy valahol valami je­lét látja annak, hogy valami nincsen rend­ben,­­ egyszerűen megrázza magéit és vál­toztat rajta. Ért engem, Zita? Csillogó szemei hamiskásan mosolyognak: — Értem. Nézze, az ember változik a kor­ral, másképpen lát valamit, mint rajongó ifjú bakfislány és másképpen látja és érzi ugyan­azt később! Legyen nyugodt, barátom, látok mindent és ü­rősen leszek . .

Next