Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-06-26 / 26. szám

JELEZZÜK MEG JÓL EZT A NEVET. Nehéz ilyent kijelenteni, de vállaljuk a jóslásért a felelősséget. Makay Margit ta­nítványai között találtunk a napokban egy fiatalasszonyt s csak annyit mondhatunk róla egyelőre, hogyha a szemünk még nem romlott el és valamicskét tényleg értünk a dolgokhoz, akkor ebből a fiatal asszonyká­ból lesz a magyar színpad legnagyobb büsz­kesége: olyan tehetséges, mint a földből fel­törő hévíz! Szinte resteljük magunkat, ami­kor újból leírjuk: új Bajor Gizi! De így van! Sok mindenféle fajta színésznőt és sztárjelöltet láttunk már hosszú és változa­tos pályánkon, szépet, csúnyát, érdekeset, vadat,­­szelídet, szelídíthetetlent, de ezt a fi­nom kis nőt még osztályozni sem tudjuk. Nem lehet beskatulyázni egyik kategóriá­ba sem. Igaz, Makay, mikor az iskola múlheti vizsgáján, mint meghívott vendé­gek megjelentünk, (ott volt Németh Antal, Harsányi Zsolt, Pünkösti Andor, Bánky Róbert, Vaszáry János) előre figyelmezte­tett rá, mikor a hölgyeket bemutatta: »és a sztárom. Meglátjátok, ebből lesz valami__« — Hogy hívják! — kérdeztük Makayt. — Nincs szép neve, Jurancich Irénnek hívják. Én adtam neki művésznevet, oda­adtam neki a nagyanyám nevét s most Pelsőczy Irénnek hívják. Ez volt az »Auftakt«! Aztán Pelsőczy művésznő kijött a többi növendék közül az egyik szobából, — ahol az ifjú hölgyek jelenésükre vártak — odaállt a társaság elé és elmondta Tompa Mihály ver­sét, a »Gólyához«. Valahogy, ahogy odaállt elénk, egész gyöngéd, szerény kis lényét valami olyan báj és édesség öntötte el, hogy önkéntelenül is valamennyien figyelni kezd­tünk. Egy mosolygó kislányt láttunk benne valamennyien, akinek nyílt a tekintete, akinek csillog a szeme a belső láztól, — ne­kem rögtön egy másik kép is villant fel az eszméletemben: Bánffy Miklós gróf őzei a válaszúti­ kastély parkjában. Ezek az őzek szelídek voltak félig-meddig, az öreg Bánffy kegyelmes, Miklós gróf édesapja, Ferenc József volt főpohárnokmestere nagyon sze­rette őket, az őzek a kezéből ettek. Tündéri látvány volt a válaszúti park az őzekkel, az embernek harmatos lett a szíve, ha nézte őket. Ahogy óriási, kerek szemükkel, ned­ves bod­orrukkal, karcsú testecskéjükkel barkapuhán és Istentől teremtett-gyönyö­­rűen barátkoztak: az emberrel... Hát ez jutott eszembe, mikor ez a lány odaállott elénk. (Pedig nem is lány, hanem asszony. Már öt éve, pedig csak huszonkét éves). De hát ez még csak olyan vizuális hatás volt: megejtően kedves és érdekes volt a külseje. Nem mindennapi rajta min­denekelőtt a szája, a szeme és a négy »griberli«-je. Kettő a szája bal sarkában, kettő pedig a jobban. Az ajkai tipikus, húsos »Crawford«-ajkak, a szeme pedig foszforesz­­kál, mint a gyíké a sötétben. Ördögi kis angyal. Aztán jött a produkció. Tompa Mihály »A gólyához« című verse. Nem is tudtuk, hogy verset így is lehet szavalni. Ahogy ez a lány azt a két sort elmondta, hogy: úgy áradt belőle a hárfagyöngéd­ zsongás, a hangja mintegy villanyárammal volt át- és besütve, hogy szinte az arcunkon éreztük a hőt, amely ebből a kislányból árad ... Csak vissza! Vissza! Délszigetre várt folytatta és a hatásszünettel kétszer el­mondott »visszá«-ból olyan drámai erő sis­­tergett és bugyborékolt elő, hogy könnyű volt következtetni arra, hogy mit fog ez a gyermek majd csinálni megfelelő szöveg- FELSŐIM­­KEN ből, ha ezzel a két egyszerű, primitív szó­val is ilyen döbbenetes hatást tudott elérni. ...El voltunk ragadtatva. Mindnyájan érez­tük, hogy egy kis zseni első lángralobbaná­­sánál asszisztálunk és szinte komikus volt nézni, hogy egyik színigazgató a másik után hogyan környékezte meg a tíz perccel előbb még ismeretlen kis növendéket és mindegyik hogyan kínált fel neki diszkré­ten szerződést. Diszkréten, hogy­­a konkur­­rencia el ne kapja. Bánky Róbert volt az első, aki nyíltan és határozott formában szerződtetési ajánlatot tett neki, de felren­delte a Víghez másnapra Harsányi Zsolt is és nagyokat hümmögött a gyermekhez Vaszary János is, neki már bajosabb volt a helyzete, mert a fiatal hölgy, hogy úgy­mondjuk, amolyan Muráti típus. (Lili! Nem megsértődni és nem felhúzni az orrát. Ezzel még nem akarjuk azt mondani, hogy az ura félt az esetleges konkurréneidtől. De maga sem volt rögtön Muráti, maga is csak lett Muráti!) Mindenesetre jegyezzük jól meg a nevet: Pelsőczy Irén. Adatai és adataink róla a következők: 22 éves, öt éve van férjnél, a férje Bozóky András gyarmatáru importőr, egyszoba-b­allos lakásban laknak Budán a Bajvívó­ utcában. Arra a kérdésünkre, hogy nem ment-e túl korán férjhez (tizenhét éves volt) azt feleli »Isten tudja«. A férje, saját bevallása szerint, csinos ember, szerelmi házasságot kötöttek, de mindig az volt­ a vágya, hogy színésznő legyen. Makayhoz Ktinói Erzsi férje protezsálta be, Makay először csak egyhavi próbaidőre vette fel, de ahogy elkezdett tanulni, a próbaidő kér­dése többé szóba sem került. Egyébként leszerződött Bánkyhoz s amint mondja, Bánky tette neki a legelső szerződtetési ajánlatot és már a korrektség is úgy hozza magával, hogy az ő ajánlatát fogadja el. Ő maga is leginkább a Bajor-szerepeket szereti, legszívesebben a »Nórá«-t játszaná el egyszer, majd ha lehet. Egyetlen szenve­délye a mozibajárás, nem iszik, nem ciga­rettázik és imád háztartást vezetni, »bevá­sárolni«. Hamupipőke. Ma még. Szerintem, két év múlva ő lesz egyik legfényesebb csillag a magyar színházi firmamentumon. Ideje is már, hogy a megszokott és részben talán túl jól ismert arcokat egy új hang, egy új arc váltsa fel... . „ . / Hogy a kéményseprőt leszerződtetem, Meg is állapodtam vele csakugyan. Minden reggel várjon rám a kapuban. »Az ócska fészket megigazgatod, Hogy kikölthesd pelyhes magzatod ...« Másnap reggel az utcára sietek, Nem látom őt, bár szemem majd kiesett, Hát ahogyan föl és alá loholok, Egy gigerli rám köszönt és mosolyog. Nohát ki volt, Mit gondolnak kegyetek? »Eljöttem a randevúra­« — nevetett. »Tűnjön el a kemény lyukban!« — kergetem — »Nem lovagnak, kabalának kell nekem!«

Next