Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-11-06 / 45. szám

Meissner beleéli magát a szerepbe Eboli - hercegnével (Lukács .Margit) Drámai jelenet a pamlagon (Meissner, Lukács Margit) „A u*agyae tekékig. Uüiöufoec* oíUoümm a s<zU*ís<zetc&" — mondja Hans Meissner a Don Carlos rendezése közben munka 'hevében az indulat Meissnerből is az anyanyelvén tör elő. — Das war wunderbar! — szól ujjongva »Herr Kissz« felé, de Posa márkin már ta­lál valami javítani valót: »Kommen Si© näher, so, bitte, Herr Ungváry ...« Egyre gyűrötteb lesz rajta a sötétkék munkar ruiha, a haja már-már a homlokába lóg s a szemében valóban egy hittérítő vakbuzgó­sága lobog. Holtfáradt, mikor a próba Vé. getér, mindazonáltal szíves-örömest invitál valamelyik igazgatósági szobába egy kis intervjúra. — A Don Carlos — mondja minden szót hangsúlyozva — Schiller oeuvre-jében az a hatalmas mérföldkő, amely lezárja az ifjú­ság Sturm und Drang-korszakát s mintegy kaput nyit a klasszicitás felé. Egyébként, mint minden Schiller-drámában, ebben is a szabadság küzdelme a drámai mag, a hit és a lelkiismeret ösztönös szabadsága, amely a hatalommal ellentétbe kerül, örök harc ez, mióta a világ fennáll s Don Car- losban különösen szépen «»illan meg a szel­lem és az anyag küzdelmének koronás tra­gédiája. Az egyének harca néha nemze tekre tevődik át, mint ahogy például a Don Carlosban is spanyol-holland ellentét­ről van szó. — Mondjon valamit a magyar színészet­ről, — kérjük őt — hiszen már harmadszor dolgozik nálunk, mint vendégrendező, a Nemzeti Színház színpadán. Arca nyájas lesz, minden szavából érezni, hogy szeret bennünket, magyarokat. — Nagyon sajnálom, de csak jót mond­hatok. Tudom, érdekesebb volna, ha nem a megszokott dicséretet hallaná, de hát ami igaz, az igaz: nemcsak Dóikelet-Európában. hanem nyugodtan mondhatom, egész Euró­pában nem ismerek különb színházkultú­rát, mint ami itt van. A némettel teljesen egyenrangú. Ami különbség észlelhető, az csupán technikai természetű. A Balkán­ról természetesen nem is beszélek, de a mediterrán országokban, Itáliában, Fran­ciaországban és a spanyol földön is más- irányú a színházi kultúra, mint Magyar- országon. Ennek oka főként a staggione- rendszerben keresendő. A magyar tehetség különösen alkalmas a színészetre. Bámula­tos, hogy színművészeiknek milyen nagy érzékük van a kifejezéshez, rögtön meg­fogják a lényeget és gesztusban, mimiká­ban, hangban tökéletesen kifejezik azt, amit a költő tulajdonképpen mondani akart. & még valami, ami feltűnő: a ma­gyar művészeknek nemcsak a színérzéke hallatlanul fejlett, de maguk a magyar szí­nek is harsányabbak, kifejezőbbek, mint bárhol Európában. De ez már, úgy vélem, nemzeti sajátosság, a magyar fák és virá­gok tulajdonsága. Az volna különös, ha ez az emberekből s így a művészekből is hiá­nyozna. — Mit tudnak például Frankfurtban n magyar sz í n mű vészeiről 1 Széles gesztussal válaszol, — Ó, sokmindent. De ebben nincs semmi különös, hiszen csak Frankfurtban hét ma- nyár szerzőt mutattak be az elmúlt évad­ban. Elég sok, úgy-e? Hamarjában nem is tudom elsorolni őket: Herczeg, Márai, Bó- kay, Asztalos __No és mindenekelőtt ter­m észetesen Berlinben Németh Antal kitűnő rendezésében Vörösmarty drámai költemé­nye, a Csongor és Tünde. Igen sok művé­szük népszerű és közismert. így például mindenki ismeri Bajor Gizi, Kiss Ferenc. Tímár József és természetesen a moziból Jávor Pál és Szeleczky Zita nevét, — Érdekes volna néhány szó, amit s vendégrendező mondana a Don Carlos ms gyár színészeiről. Mosolyogva kapja fel a kérdést. — Róluk is csak a legjobbakat mondha­tom. Kiss Ferenc monumentális. Könnyű őt rendezni, miül általában a legnagyobh Hans Meissner, a Girolamo Savonarolára emlékeztető frankfurti főintendáns már több mint egy 'hete irányítja a Don Carlos próbáit a Nemzeti Színház színpadán. Mit irányítja, mindennap egyszerűen végig­játssza az egész sehilleri drámát, az első képtől az utolsóig. Egy személy-ben ő a ki­rály, Posa márki, Eboli hercegnő, az infáns és valamennyi ndvarone. Izeg-mozog, min­denütt- ott van a nagy színpadon, a dísz­letek tetején, vagy a trónterem lépcsőjén, csak éppen a rendezői asztalkánál nem lát­ható sohasem. Az egyik pillanatban úgy csüng Kiss Ferencen, mint egy filigrán szobrász egy szoborkolosszuson, a következő percben viszont Unghvárynak egy mozdu­latát korrigálja aprólékos gonddal. Es mindez két nyelven történik: magyarul és németül, mert hiszen n lázas, teremtő Meissner I nghváryt instruálja Kiss Ferenc, mint király — a királyné Szörényi Évával művészeket. Szörényit már régóta ismerem és becsülöm, de a másik női főszereplő, a párducnyúlánk Lukács Margit is rendkívül tehetségesnek mutatkozik. A címszereplő Szabó Sándor meglepően gyorsan tanul, a Posa márkit alakító remek Unghváry László pedig már régi kedvencem, hiszen harmadszor rendezem őt. Azt hiszem, nagyszerű előadás alakul ki november kö­zepére, mindenben méltó lesz nemcsak Schillerhez, de az egyre erősödő magyar és német művészi kapcsolatokhoz is. Az idő három óra felé jár, abba keli hagynunk a beszélgetést, mivel még a Gel- lért-szállóban, Meissner lakásán is — kihűl a leves. Hiába a klasszikus Schiller, hiába minden művészet, délután három óra táj­ban az emberi szervezetben mégis a gyo­mor a legfőbb intendáns. Acsád.v Károly Félpere szünet.. (Fnghváry, Szörényi Éva, Meissner, Lukács Margit) (Escher felv.) Meissner. mini hil hirdető, a sehilleri bibliával

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék