Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-11-13 / 46. szám

1/lydallowik Trapp AZ ÚJ MAGYAR SZÍNHÁZ ÚJ MŰVÉSZI VEZETŐJE Izgalmas színházi szenzációként terjedt el az a hír, hogy Papp Jenő, a ragyogótollú, kiváló kritikus elvállalta az Új Ma­gyar Színház művészeti vezetését. Mindig zamatos és rendkívüli csemege, amikor kritikus kerül valamelyik színháznak élére. Hát még amikor az ilyen meg nem alkuvó, szigorú szemű, szilárd biztonságú bíráló foglalja el azt a felelősséggel teljes, kényes hivatalt, amelyben valóban alkalma nyílik arra, hogy meglátását, meggyőződését és véleményét cselekedetté avassa. Papp Jenő ne­vét írásainak és rádiókrónikáinak révén a közönségnek rend­kívül nagy és sokféle rétege ismeri. Ezekkel valami személyes ízű kapcsolatot is teremtett, talán azért, mert nemcsak írását olvasták, hanem hangját is sokszor hallották. Számtalan olyan­­féle szerencsés adottsága van, amely egy színház művészi irá­nyítására jelöli ki. Szuggesztív, energikus, határozott és kemény­­kezű. Mindig tudja, hogy mit akar. Az ingadozást, a bizonytalan­ságot, a lankadást nem ismeri. Nehéz a feladata, mert — noblesse oblige! — mindenki sokat vár tőle, éberen figyelik azok is, akik mindig féltek tőle. Az Új Magyar Színházban keresem fel: nyugodtan, biztosan és máris nagy munkában ül íróasztala mellett. Előtte rengeteg kézirat, a telefon percenként megszólal. Ezt mondja: — Kitűnő légkört és készséges e­m­bereket találtam itt a szín­házban. Vitéz Bánky Róbertet, az igazgatót, az öccsét, Bánky Ele­mért és ezt a páratlan, nagyszerű gazdasági embert, Orosz Barnát, aki semmibe se szól bele és min­denben rendelkezésre áll, ami a megvalósításhoz és kivitelhez kell. Fejest ugrok a munkába, évad közben veszem át a színház mű­vészi vezetését, tehát első dolgom, hogy átnézzem az előttem fekvő gazdag anyagot. Máris hozzáfog­tam a darabok olvasásához és nemcsak a dramaturg, a lektor, a színház meg én várjuk tárt karok­kal a tehetséges, új írókat, hanem még több valaki: a közönség is. — Azzal, hogy ezt a megbízatást elvállalta, változik-e a színház ed­digi iránya? — Nem változik. A színház a változott viszonyok között is, az örök emberi és művészi szépségek szolgálatában áll. Ha az örök em­beri elemek mellőzésével csak a változó körülményekre figyelnek, akkor üres szórakozást nyúj­tanék a közönségnek. Jó darabokat akarok jó előadásban, mert ezt megérdemli a közönség, a tehetséges író és a kiváló színész is. — Mit vár a közönség a színháztól? — Arra szomjas, hogy a nézőtérről, a szürke valóságból átemeljék egy szebb világba. A közönség sok apró és nagy hét­köznapi gondját el akarja f­elejteni, a ruhatárban akarja hagyni: a színház feladata, hogy ez a feledtetés emléket, élményt hagyjon maga után a nézőben. — Mivel éri ezt el a színház? — Két dologgal: vagy nagyon meg kell ríkatni a közönséget, vagy nagyon meg kell nevettetni. A könny is gyógyít, talán még jobban, mint a nevetés, mert a könny mélyebbről fakad. A szín­pad azonban nem szószék! A politika nem színházba, irodalomba való, az eszményt, mindig az illető terület eszközével kell, hogy szolgáljuk. Aki mást csinál, az belekontárkodik egy más világ ügymenetébe. A szépet és a nagyot a magam eszközével tudom csak a színháziban kifejezni. — Mi ez az eszköz? — Az emberábrázolás. — Milyen darabok kerülnek az Új Magyar Színház műsorára? — Délelőttönként már próbálják Strindberg Haláltáncát, Somlayval, Peéry Pirivel, meg Patakyval a főszerepekben. A nagy német írófejedelemnek, Gerhardt Hauptmannak ünnepléséből mi is kivesszük részünket. Hogy melyik darabbal, arról ,e percben nem nyilatkozhatnia még. Annyit mond­hatok, hogy egyik leg­időszerűbb munkájával. A Fedák-darab decemberben kerül színre és úgy érzem, olyan nagy meglepetés lesz a közönség számára, amilyenben régóta nem volt része. A Zsazsával való tökéletes harmóniában érdemlegesen veszek részt már ennek a darabnak előkészítésében. A rendező arra kért, hogy jelenjek meg a próbá­kon. Zsazsa tiltakozott ez ellen és azt mondta: »Majd jöjjön le a tizedik próbára és mint Beöthy Laci, vegye fel rossz szalma­­kalapját, hogy legyen mit mérgében a földhöz csapnia.­« A Fedák­­darab azt hiszem hosszú lélegzethez juttat minket, ezalatt alkal­mam nyílik majd arra, hogy alaposan áttanulmányozzam a soron­­következő újdonságokat. Klasszikusokat is szeretnék megszólal­tatni! És ezzel kapcsolatban egyet nem tévesztek majd szem elől: megfelelő erőket állítok a színpadra! — Folytatja kritikusi működését? — Fájó szívvel otthagytam a napilap kritikusi székét. Etika­ellenesnek érzem, hogy továbbra is kritikus maradjak. Annak, hogy elvállaltam a színház művészi vezetését, korrektül levonom a konzekvenciáját. Az »Új Magyarság«-gal való kapcsolatom nem szűnt meg, mert a lap továbbra is számít szépirodalmi cikkeimre. — Mi a véleménye arról, amikor kritikusból lesz színházi vezető? — Huszonkét év alatt közel kétezer kritikát írtam, sokat tapasztaltam, sokat láttam, ezt igyekszem most a színház javára értékesíteni. Egyébként követésre méltó példák lebegnek előttem: Márkus László, az újságíró, az Opera igazgatója, Harsányi Zsolt és Pünk­östi Andor is színigazgatók. Zilahy Lajos, amikor nem boldogult a gyakorlati emberek­kel, maga csinálta filmjeit. És mekkora sikerrel! Ezek a példák buzdítanak. Most, hogy színházhoz kerültem és leszálltam a gyakor­lati területre, ez olyan, mint ami­kor a háborúban a tábornok is fegyvert ragad. Bízom abban, hogy ezzel a kitűnő apparátussal sok szép tervemet valósíthatom meg. Igényes voltam húsz esztendős kri­tikusi működésemben és ma mű­vészi vezetőnek is az maradok. Egyáltalában nem akarok közön­séges értelemben vett semmiféle konjunktúra-színházat csinálni, mert a jónak, meg a szépnek is lehet konjunktúrája és ambícióm, hogy legyen. — Mindennap bejár a szín- s lázba? — Minden este ellenőrzöm majd az előadást, mindennap itt leszek, hogy­­mikor, azt nem jelentem be előre. Most, hogy nem járok be többé a napilaphoz, telik erre időmbő. — Darabot nem ír? — Amennyiben írnék, csak akkor adatnám elő, hogy ha a leg­szigorúbb kritikus is, olyan lelkesen biztatna rá, mint ahogy én biztatok majd minden tehetséges embert. Egyébként most nem igen jutok hozzá, más a dolgom. — Mi volt első kapcsolata a színházzal? — Mindig nagyon szerettem a színházat, diák koromban a tanári konferencia engedélyével megszerveztem, hogy a diákok olcsó jegyet kapjanak az előadásokra. Egyetlen ellenértéket kaptam ezért: szabadon járhattam be a színházba. Nagyon örül­tem ennek. Amikor nyolcadikos voltam, Munkácson előadták első darabomat. — Mint minden élesszemű és igényes kritikusnak, bizonyára akadnak ellenségei is az írók meg a színészek között. Most, hogy egy színház művészi vezetője lett, hogyan találja meg ezekkel a kapcsolatot? — A parlamentáris forma az intelligens ember nélkülöz­hetetlen eleme. Ezt mindenki tudja és igénybe is veszi. Én is élek vele. — Hisz abban, hogy a színház súlyos időkben is életképes? — Megfigyeltem, hogy a közönség ma nagyon jól érzi magát a színházban. A színház, a színészet és a tehetség varázsa nemhogy csökkenne, hanem egyre növekszik. Az emberek sokat csalódnak, alaposan kijózanodnak ma a való életben, ezért boldogan hisznek a költészetben. A végén megtörténik, hogy a költészet válik valósággá. Az emberek ma is látcsővel figye­lik az előadást, mert közelről akarják látni és érezni azt a szel­lemiséget, amely a színpadról feléjük árad. Amíg látcsövet látunk a közönség kezében, addig ne féljen a színház. Papp Jenő vitéz Ilán­ky Róberttel és a társulat tagjaival

Next