Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-09-25 / 39. szám
Enzilyei és az „olajul"-font, élöotenda lui Cochauvert, aki íc, caizót,est, divatot tenex és tokost dekocól Jean Cocteau, a modern francia irodalom »enfant terrible«-je, épügy mint Colette, a Palais Royal árkádjai alatt lakik. A nagy francia írónő hívta fel a figyelmet erre a Párig központjában levő csendes szigetre, a Palais Royal tradícióktól gazdag, szinte a világból kieső, alvó környékére. Cocteau csak rövidebb idő óta lakik itt, egy csöndes, patriarchális ház félemeletén, egyalagútbara, mint ő mondja. Az embernek tényleg az az impressziója, amikor a feltűnő alacsonyságú lakásba belép, hogy egy sziklába vájt barlangba került. De ez az »alagút« egy különleges tehetséggel felruházott zseni odúja. A három vagy négy helyiségből álló babalakás Cocteau minden sablontól eltérő szellemét viseli magán, a berendezés és dekoráció a művész egyéni elképzelései alapján született meg. Mert Cocteau sokoldalú művész. Az íráson kívül festéssel, rajzzal, divattervezéssel és lakásdekorációval is foglalkozik és ez a többirányú adottsága lakásának minden porszemén észlelhető. Ami a mai modern francia aplikált művészetben megragadó és újszerű, az szinte teljes egészében Cocteau lángoló és gátlást nem ismerő zsenijétől származik. Újító ő, a régi, konzervatívan forradalmár és ma talán már nem is korszerű újítók sorába tartozik. Otthona bizarr és nyugtalan, olyan mint egy avantgardista színdarab merész díszlete. Ennek a miniatűr, színes és meglepő lakásnak legérdekesebb bútordarabja kétségkívül a lakója: Jean Cocteau. Cocteau örök fiatal. Most, hogy az ötvenes évek felé közeledig, épp olyan »fialta!« maradt a maga forradalmi és lázongó lelkületével, mint húsz év előtt, amikor először lehetett hallani nevét emlegetni. Az akkoriban keletkező, világot megváltani akaró expresszionista és szürrealista irányzatnak megindítója, aki kétségkívül új és friss vért hozott a világháború utáni zavaros és még kialakulatlan művészi törekvéseknek. Cocteau már akkor híressé vált, neve az újítók vegyeshírnevű glóriájával ékesült, sok híve volt, de még több ellensége. Színdarabjai rögtön színpadot kaptak, de az előadások körüli viták és botrányok nagyobb reklámot szereztek nevének, mint maga a tulajdonképpeni alkotás sikere. Ez a kezdeti reakció aztán végleg rányomta bélyegét Cocteau egyéniségére. Azóta már 15—20 színdarabot írt, amelyek olyan illusztris helyeken is kerültek bemutatóra, mint a Comédie Française vagy az Opera, de darabjai háromnégy előadás után kivétel nélkül lekerültek a műsorról, ellenfeleinek az előadáson rendezett botránya miatt. De Cocteau nem csügged. Mint egy szent eszme Telkent apostola, továbbra is írja regényeit és színdarabjait, fűti őt az a belső sajátságos tűz, ami csak nagy hivatások földi hordozóira jellemző. A tavalyi szezonban a »Machine■ á ceriret című darabja ismert néhány előadásig terjedő sikert, idén a »Parents terribles« című komédiája került le a színlapról három előadás után, a rendőrség intervenciója következtében. Páriában ugyanis törvény írja elő, ha három előadáson keresztül következetesen megzavarják az előadás békés menetét, tekintet nélkül az okok igazságára vagy igazságtalanságára, a szerző személyére és az anyagi károkra, a további előadásokat be kell tiltani. Cocteau ellenségei kihasználják ezt a régóta meglévő francia törvényt és húsz év óta következetesen megjelennek a forradalmi szerző minden premierjén, fütyülőkkel, bűz- és könynyező bombákkal és megteszik szomorú, de mindenkitől szinte biztosra várt kötelességüket- Ez volt az idei, egyébként kétségkívül érdekes »Parents territées« sorsa is, melynek realisztikus és szabad hangját Cocteau ellenfelei a francia családi eszme megsértésének nyilvánították. De talán ez a vak küzdelem, ez az állandó »en garde«, amiben Cocteau él, teszi őt örök fiatallá. Igazának elismerését, ami az évek folyamán kissé fakó és »depassé« eszme lett, — még mindig a jövőtől várja. Félzseni, mert nem tudott kiforrani, a kezdés hős kora nála kinyúlik egy egész életre. Lázas munka közben találom, amikor»alagútjában« meglátogatom. Szemében az őrültséggel határos zseni tüze ég, haja felborzolt, az egész ember egy olyan lázbeteg benyomását kelti, akinél a láz az élet feltétele. — Itt élek ebben a Királyi Palotába vájt barlangban — mondja — és dolgozom. Munkámnak nagyon kedvez a jelenlegi párisi nyugalom és szolid életmódra késztető hangulat. Úgy érzem, még soha nem volt körülöttem alko Codeau emlékrajza ! Film, Szín- tájra ennyire alkalmas atház, Irodalom munkatársának moszféra. Nemcsak én, hanem egész Franciaország szellemi reneszánszát és megtisztulását éli ma. Mivel anyagi javakban nem bővelkedünk, a szellemnek kell tündökölnie. Boldogan látom, hogy a mai francia ifjúság is már máskép reagál a nagy eszmékre, mint néhány évvel ezelőtt Tanulni, alkotni, művelődni vágynak, megismerkedni olyan dolgokkal, amelyek azelőtt untatták volna őket. Régebben rendelkezésükre állott az egész világirodalom régi és modern termése, mégsem szerettek olvasni a fiatalok, a könyvek felvágatlanul hevertek, ma pedig? Heteken át kutatnak egy-egy bizonyos könyv után, mert a könyvpiacon époly nagy beszerzési nehézségek mutatkoznak, mint az élelmiszerpiacon és ha nagy nehezen hozzájutnak egy-egy kívánt könyvhöz, nem egyszer, de kétezer-háromszor is elolvassák. Sok fiatal van mindig körülöttem, tőlük tudom. — Min dolgozik jelenleg? — kérdem. — Színdarabot írok a Comédie Francaise számára. Címe: Renaud et Hermide, tehát ismét mitológiai tárgyú. (Cocteau különösen az ókori görög irodalom modern felfogású, rendszerint pszichológiai momentumokon alapuló átdolgozásában specializálta magát. Budapesten is előadták Ödipus tragédiáját). Remélem, a látum ez egyszer nem lesz konzekvens velem szemben és az előadások nyugodt menetét semmi sem fogja megzavarni. — Hallottam, hogy a filmgyárban is lehet mostanában önnel találkozni. Filmet is ír? — kérdem. — Igen, — feléli — első alkalommal próbálkozom meg a filmmel. Meghívtak, mert jelenleg a francia filmgyártás a sok hozzá nem értő jelenlététől bizonyos dekadenciát mutat. Tristan és Izolda történetét viszem filmre, — természetesen modern verzióban — és jelenleg szerfölött érdekel a film és az evvel kapcsolatos lehetőségek. Fiatal, névtelen színészekkel veszem körül magam, mert teljesen új alapgondolatból indulok ki és nem sztárok fanszírozása a célom. Van egy fiatal színész, akit én fedeztem fel, akit ma még alig ismernek és akinek a jelenkor legnagyobb színészi karrierjét jósolom. A neve: Jean Marais. (Már láttuk egy-két új francia filmben ezt a titánfejű, kissé exaltált fiatal színészt, aki Cocteaunak úgy látszik különleges szívügye!) Rajzai iránt érdeklődöm. Cocteau époly tehetséges és merész rajzoló, mint író. Talán azért is marad örökké kiforratlan, mert két irányban fejezi ki lángoló álmait. — Rajz vagy írás: számomra ugyanaz. Mikor írok, rajzolok, mikor rajzolok, írok — mondja és egyúttal megmutatja néhány toll rajzát. Azt az »elképesztő« hibát követem el hogy szürrealistának nevezem Cocteau rajz stílusát. •— Szürrealista, én! — tiltakozik, — már rég éltem és alkottam, amikor a szürrealisták még meg sem születtek! Azt, amit később szürrealista művészet címén a világnak nyújtottak, azt mind tőlem vették át, tőlem lopkodták el! — mondja nem éppen túlzott szerénységgel. _ — Mindenben ez a sorsom, — mondja — én vagyok az úttörő, mások aztán értékesítik azt, amit én a saját külön eszmei világomban kreáltam. Nézze meg például a mai párisi divatot! Akár hiszi, akár nem, ez is az én művem! Néhány évvel ezelőtt a Théatre des Mathurinsben felújították Georges Feydeau »La miain passe« című darabját, amely az 1900-as években játszódik. Engem kértek meg a kosztümök megtervezésére. Minden dokumentum vagy régi divatlap nélkül, csak arra emlékeztem vissza, hogy anyám, nagynénjeim milyen ruhákba, kalapokba öltözködtek az én gyermekkoromban, azt igyekeztem visszavarázsolni. A ruhákat Robert Piquet, a kalapokat Caroline Reboux készítette el az én terveim alapján. A mai, kis ruhák, a különleges, fejtetőn lebegő kalapok annak a nagy sikernek a fejleményei. Elmeséli még, hogy a német hatóságok meghívták: látogassa meg a Németországban levő francia fogolytáborokat, hogy ott felolvasásokat tartson és gyűjtse össze a fogoly írók műveit, egy esetleges későbbi kiadás reményében. kézdivásárhelyi Vásárhelyi K. Cocteau és saját készítményű maszkja. (Ebben a maszkban mondta el Cocteau egyik mitológiai tárgyú darabjának tartalmát.)