Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-02-05 / 6. szám
íme, a Baumgarten-díjas Asztalo István „Számunkra már nemcsak erdélyi probléma van, hanem emberi is..." Egyszerű ember, fiatal. Szeme nyílt, őszinte és néhai tűz lobban benne, ha beszél az emberekről. Egy kést szó után már megmutatja magát, nagyképűség és bohóckodás nélkül, szabadon. Néha úgy érzem, hogy megtorpan egy pillanatra, riadtan és bátortalanul, mintha egyedül érezné magát, tanácstalanul, elhagyatva és azon töprengene, hogy érdemes-e egyáltalán szólni valamiről az embereknek. Hallják-e, amit mond és látják-e az arcát, olyannak látják-e, mint amilyen a valóságban? Igen, fél a szavaktól, az írástól, de vállalja, mert ki kell mondania valamit, amit nem lehet, eltitkolni. Talán nem is tudja, hogy kihez beszél, figyel-e rá csak egy is a milliók közül? Nem is érdekli igazán, író. Az erdélyi völgyek felől jött, vállán ébredő erdők hal illatával és a szegényekről mesél, szomorúan, de sokszor felnéz, mosolyog, mintha jelezni akarná, hogy a életnek vannak derűs percei is, vidám játékai és gyerekes huncutságai. Ezeket olvasom le arcáról, míg fürkészve figyelem és valami jelet keresek rajta, amely megkülönbözteti a többi embertől. De Asztalos Istvánon nincsen semmi jellegzetes , vagy költői, lengő színes sál, vagy homlokba hulló kócos haj, fura nyakkendő. Szakasztott olyan, mint a többi ember, legfeljebb alacsonyabb valamivel. De az élete, ahogy elmondja már annál érdekesebb és változatosabb. — Hát tudod, — kezdi lassan — az apám hivatalnokember volt, a vasútnál szolgált. De nagyapám még ' szegények közé tartozott, bizonytalanul élt iá világban, valahol a parasztság és a polgárság között. Később egy kórházba került, mint ápoló. Itt oly ügyesen és jól végezte dolgát, hogy egy szép napon a főorvos maga, mellé vette, hogy segítségére legyen a műtéteknél. Nagyapám különben zavaroseszü, furfangos székely volt s az orvoslás könynyed és egyszerű titkait hamarosan megtanulta. Emlékszem, apám mesélte, hogy fogat is tudott húzni. A falujában, ahol öregségére meghúzódott, ebből a »tudományából« élt, ő volt a falu orvosa. És ekkor már bizonyára nem is olyan rosszul ment a sora, mert fiait iskoláztatta. Abban az időben ez különösen nagy szó volt De ő ragaszkodott ehhez mindenáron, mint ahogy az ember a legkülönösebb és legfurcsább rigolyáit vagy szokásait dédelgeti és védi az utolsó pillanatig. Így lett ilyen áron apám hivatalnok. Tizennégy éves koromig rendes, mondhatnám jómódú polgári keretek között éltünk. Apámnak szép könyvtára volt és sokat olvasott. Szüleim azt akarták, hogy orvos legyek. Csakhogy közben kitört a forradalom s a románok megszállták Erdélyt. És mivel apám nem esküdött fel az oláhoknak, elbocsátották a vasúttól. Egyszerre az utcára kerültünk, kenyér nélkül. Apám, aki biztos, nyugodt élethez volt szokva, ezekben az években hamar összeroppant és megöregedett. Nem tudott belenyugodni sorsába és az enyémbe se, aki vele együtt dolgoztam így építkezésnél. Csak az a remény éltette, az a ködös álom, hogy ez csak átmeneti idő és hanarosan vége lesz az egésznek. Én a lobbi munkásokkal együtt dolgoztam, kubikolom és úgy éltem, ahogy ő. Először nagyon rosszul éreztem magam közöttük, bántott nyers modoruk, durva beszédük. Végre, évek múltán,- huszonhároméves voltam ekkor, valamivel jobb sorba kerültem. Gyárban dolgoztam már. Itt találkoztam először az öntudatos munkásságnál, amely már társadalmi osztályt jelentett, hagyományokkal, egészen eredeti és különös életszemlélettel, világos értelemmel, felfelé törekvő akarattal és szorgalommal. — Mikor írtad az »«Elmondja János«-t? — Ebben az időben. Ekkor már nős voltam és bizony még mindig szűkösen éltünk. A regényt a konyhában írtam, míg feleségem hagymát vágott. Ezt a monoton zenét már annyira megszoktam, hogy néha hiányzott is, ha nem hallottam írás közben. A kisfiam ilyenkor ráncigált. Ára: P 1.68, 2.23, 3.22 MAGYAR GYÁRTMÁNY Próbacsomag: P 0.46 ölembe mászott és állandóan az iránt érdeklődött, hogy mit csinálok. De már ez sem zavart. Talán azért, mert az írást sohasem tekintettem munkának, inkább játékra,ka nem is szórakozásnak. — Könnyen írsz? — Nem. Nehezen. Néha egy óráig is tűnődöm egy jelzőn egy közbeveteti mondaton, mert azt akarom, hogy az, amit elmondok, jó legyen, olyan, amilyen a valóságban. Vannak írók, akik a szegényekről beszélnek és oly fekete, komor színekkel festik ezt a világot, hogy az ember szinte megdöbben. Ez egyoldalú beállítás, mert a szegényeknek humoruk is van, derűs pillanataik, meg megcsillanó örömök, melyek éppúgy hozzátartoznak életükhöz, mint bármi más. — Mi van most az erdélyi irodalmi élettel? — A régi idők már elmúltak. Az a húsz esztendő már a múlté. A Tamási Áron nemzedéke már megtette kötelességét, betöltötte hivatását. Tamási gyönyörű színt hozott a magyar irodalomba, egyéni stílussal, a mese keretein belül is, egy igazi székely világot. De nekünk, fiataloknak, már nem szabad itt megállanunk, tovább kell menni, mélyebbre. Számunkra már nemcsak erdélyi probléma van, hanem emberi is. Lehet, hogy Nyirő itt ül a kávéház üvegablaka mögött, nézi az utca forgatagát és meglát egy rongyos székely kifutófiút. Talán pénzt is ad neki, beszélget vele, de nem hiszem, hogy írásai számára különösebb élményt nyújtana. Mert ez már emberi és erdélyi probléma is. Bánt, hogy mi úgy élünk az itteniek szemében, gondolataiban, mint egy idealizált, mesebeli táj, különös elvonatkoztatott embereikkel, akik nem e földi világból valók. Ezt a ködöt szeretnénk eloszlatni és helyébe valóságot teremteni, elmondani azt, ami van és ahogy van. — Szomorú, hogy a fiatalok eltévedtek a világban, tapogatóznak, nem tudják, hogy miben higgyenek, miért dolgozzanak, miről írjanak. A világ, melybe beleszülettek, nem tud közel férkőzni hozzájuk izgága, rohanó Indulatában. A nyugalom hiányzik belőlük, amely egyik legfontosabb feltétele az alkotómunkának. Nem tudnak sehová sem tartozni, a világ nem fogadja be őket s ők sem nagyon akarnk közösséget vállalni vele. A jövendő írónemzedék sorsa kileítástalanabb, mi a mienk... Körüssényi Vilmos srispodnál szélben, hóban nagy szolgálatokat tesz a jól tapadó arcpúder