Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-02-12 / 7. szám
„A filmrendező nem sálakba bugyolált rikító karikatúra, aki félmeztelen görlök paradicsomában tölti életét, hanem az új, egyetemes művészet életadó teremtője ” — mondja megindító nyilatkozatában a fiatal Szőts István, az „Emberek a havason“ című Nyírő-film költőrendezője Egy csodálatos filmet néz most egér Budapest. A havasok tiszta világa, magas tetők fensége tárul most elénk. Nem nézhetjük megindulás nélkül. Érezzük, aki alkotta, rendkívüli ember s miközben a tudatos és felsőbbséges művészet eszközeivel járul a természet fensége elé, nagyon is magasra szabta igényeit. Szőts István műve felé nem a barátság jogán nézek most tisztelettel. Hanem mert oly kérdéseket szaggatnak fel ezek a nagyszerű havasi fotográfiák, ezek a romlatlan emberek a sudár fenyői és érintetlen hegyek között, melyek legégetőbb gondjaink: a természet, íme, visszahív. Szőts Istvánban, akiben, emlékszem, mindig volt valami rendkívüli és a valóságtól idegen, most végre őszinte és határozott szavakra talált a tiszta természet minden vágya, ahogy itt élt szívünkben, elrejtettem kimondhatatlanul. Ez a fiatalember nem törődik a rideg valósággal, mely körülveszi életeinket. Merész és idealista. Bátorság van benne, a művészet alkudni nem tudó hite és szabadsága. Hallom, mily magánosan és idegenül állott a velencei Biennale tülekedése között. Nem érdekelte a divatos nemzetközi társaság. De a film, amely a szokványos, átlagos esetekben borotvaélen jár a művészet és a giccs határain, minden ajánlás, minden reklám, minden propaganda nélkül óriási sikert aratott. Európa meghatott előtte s a fiatal rendező oly elismerést kapott, mely megváltoztatta az összes otthoni ellenszenveket. Mindezt Szőts István igen egyszerű eszközökkel érte el. A filmet kiszakította a műterem a budapesti atmoszféra bilincseiből. Emberi lehetőségeket adott neki s oly jelentőséget, mely felér a nagy pleinaire festők áttörésével, ahogy a festészetet kiszabadították a természethez való visszatérés eszközeivel, a fényhatások változatainak átélésével a műtermek fonnyadt köré-éből. De megértette-e ezt a tettet a közönség és a kritikát Erről kérdezem Szőts Istvánt, akiben még ott izzik a felvételek, a rendezés, a küzdelem hevülete s aki változatlanul hisz kezdeményezése emberi értékében s tisztaságában. — Mit szóljak sikeremhez? — kezdi. — Siker, igen, sikerem nagy volt Velencében ... De Budapesten a közönség és a kritika túlságosan készületlenül találkozott ezzel a filmmel. Megdöbbentette és valami kényelmetlen helyzetet teremtett. A magyar filmtől megszokta és elvárta, hogy fotografált színpadi viccekkel hasson, elvárja, hogy parasztjai frissen vasalt matyó adjusztiiungban pompázzanak. Elvárja, hogy hamupipőkéi és libapásztorai fodrászhullámokkal és műszempillásan elbűvöljenek, de a mese legyen illedelmes, legyem benne cigány, vagy legalább egy vonagló és hörgő sláger és sok érzelgősség. Itt homlokegyenest mást kapott, ami előtt kényelmetlenül áll. És tanácstalanul is, mert mozihíradásunk a fizetett reklámok szuperlativuszaival minden jelzőt agyonkoptattak és a filmet, mint valami kommerszárust kezelték. Kritikánk pár tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, még annyi figyelemre sem méltatta ezt a Biennálét nyerít és európai elismerést szerzett filmet, mint egy kevésbé sikerült filmdarabot. A tájékozatlanságot és felületességet mi sem bizonyítja jobbam, mint hogy Bihari helyett sok újság Hosszú Zoltánt dicsérte, meg Makláry Zoltánt (akik nem is szerepeltek), de egy szót sem szóltak például Gördwyról, vagy Borovszkyról s alig értették meg a természeti emberek, egyszerű parasztok magától értetődő megjelenését. S különösen fáj, hogy egy jó szót sem szóltak Farkas Ferenc kísérő zenéjéről, mely a maga szépségével először értékesíti filmen Bartók és Kodály életművének eredményeit. Mindez a rendezés egészen új perspektíváit tárja fel. Megkérdezem Szőts Istvánt, miben látja az új magyar rendezői elv feladatát. Mert valóban ritka merészség volt, ahogy kiment a természetbe s ahogy rengeteg időt fordított egy-két méter hiteles felvételre. Nem szereti a műtermet, nem megy erdélyi felvételekért például a Svábhegyre... — Szerintem a rendező igazi feladata, mondja, hogy ne alkudjék meg, higyjen a tiszta művészetben, de ne higyjen abban az általános produceri gondolatban, mely az »ez kell a közönségnek« hangoztatásával leszállítja a színvonalat és hamis képet fest a népről, az emberekről. A mi filmünk minden hibája mellett, azt hiszem, érezteti a művészi hitet. Filmünk lényege a levegő, a szabadság, a száguldás hegyek, erdők, városok, falvak között. Nagyobb fele külső felvétel. Mindezt rengeteg fizikai fáradság, gond, hegymászás, hóvihar közt végeztük hónapokon keresztül, így küszöböltük ki a mi kis munkaközösségünkben a sztárrendszert. Új arcokat, új tehetségeket kellett találnunk és nekik helyet szorítanunk, jó vizuális típusokat kerestem, hiszen a film sorsa: egy-egy jól megválasztott arc. Statisztáink, epizódszereplőink nagyrésze erdei favágó, pásztorember. A ruhák is eredetiek, rongyosak, foltosak, ahogy a szegény embereik járnak. Nem kölcsönzött, pitykés, álmagyar, árvalányhajas , buszromantika, a mi dekorációnk. A férfiak neon sminkeltek s a női főszereplő, Szellay Alice is igen sokszor smink nélkül, természetes egyszerűségben állott a gép elé, műszempillák és »hauer« nélkül. Játékstílusunk pátosztalan s így teremtettünk átmenetet a hétköznapi, egyszerű beszéd és a színpadi, »szép« nyelv között. A belső felvételeknél is reális fényhatásokra törekedtem. Ellene vagyok a »közönség látni akar« elvnek, mely fényözönnel borít minden kis kunyhót. Külső felvételeinknél persze sokkal nehezebb dolgunk volt ezzel a természetes realizmussal. Néha hajnalban kiejtünk, hogy megrögzíthessük a völgyekből felszálló ragyogó ködöt. Néha félnapokat másztunk egy-egy szép havasi részletért, mely a film cselekményének s hangulatának megfelelt. S itt Szellay Alice is elmondja, micsoda emberfeletti magerős tetesek között végezték munkájukat. íme, ez a társasági úriasszony is egészen beleilleszkedett, a film munkájába. Kezdetben szokatlan és nehéz volt neki, hogy nélkülöznie kellett minden »női« segítő eszközt. Egy ruhában, minden dekoráció nélkül játszott. A filmnek külön nehéz jelenete, midőn a szegény székely asszony az intéző elöli menekülés közben a szikláról alázuhann. Gondoljuk csak el, micsoda fizikai merészséget és elszántságot kíván ez a jelenet! Melyik filmszínésznő vállalná, hogy alázuhanjon a merev, sziklás hegyoldalról a Békás-patak köves, jeges medrébe... Szőts Istvánnál a természethez való visszatérés tudatos. Tőle várja a film művészetének megújulását. Azt hiszi, hogy a film a jövő művészete, a nagy és egységes művészet a »Gesammtkunst«, melyről Nietzsche és Wagner álmodoztak. De meg kell találnia saját formáját és módszerét. Szőts István félti a kalmárok hozzánem értésétől a film igazi emberi és művészi hivatását. S most érünk a legnehezebb kérdéshez, megkérjük Szőts Istvánt, beszéljen önmagáról beszéljen a rendező szerepéről és feladatairól . — A rendező ennek az új művészetnek teremtője, művésze, mondja. Most nem arra a sálakba bugyolált, rikitónyakkendős karikatúrára gondolok, aki állandóan félmeztelen görlök irigylésreméltó paradicsomában tölti életét s mint ilyent joggal izgatja a közönség fantáziáját. Most egy igazi művészi igényű film megalkotásáról beszélek. A rendező itt hasonlatos a karmesteréhez, amint ott áll, a felvevőgépek, operatívek, lámpák, színészek, zenekarok, tárgyak, állatok, gondoláitok, ötletek, tájak középpontjában s így alkotja meg, így tölti meg élettel képsorozatát s ritmust és tempót ad az egésznek. De amíg a karmester a kótához hajszálpontosan kell, hogy ragaszkodjék, addig a filmrendező, a forgató sajátmaga teremti meg. Művészete rögtönzött, intuitív művészet, mely állandó készenlétet, izgalmat követel. Kell hogy elfelejtsen minden szobai, mesterkélt elképzelést. íme, így beszél Szőts István, egyszerűen s mégis hittel, maga mögött rengeteg fáradtsággal és gonddal. De mégis készen áll a sok küzdelem közt ez a remekmű, a természet és művészet összeségének e szép foglalata, ami ez a film. Még egyet. Ez a film magyar és népi alkotás. De magyarsága és népiessége igaz, egyszerű, természetes. Egyetlenegy disszonáns akkord nincs benne, egyetlen hamis szín és hang, mely megmásítaná holmi kispolgári és városi mai képzelmek szerint a táj és a nép alkatát. Ez Szőts István nagy érdeme, valósággal nemzeti hivatása, mely annyira szép és megindító. Gogolák Lajos Szőts István, az »Emberek a havason« rendezője Fekete Ferenc, a film operatőrje Szellay Alce a film hősnője Tájfelvétel a filmről