Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-04-16 / 16. szám
Bátran, magabiztosan nézek bele a világba... ÉS ÉN OLDALAM A SZÓSZ Az én vidám oldalamat életem soha meg nem gyógyuló sebével kell kezdenem: Laci öcsémmel, aki húszéves korában mint aktív hadnagy a galíciai Sokoliki falu határában öreg népfelkelői élén egy támadás során elesett. Szép, kedves és tehetséges fiú volt, nekem nemcsak öcsém, hanem mivel apánk korán elhalt, egy kicsit fiam is volt. Gyermekkorunkhoz sok mulatságos emlék fűződik. Már tudniillik nekem mulatságos, másnak talán lapos és hétköznapi. Egyszer együtt ebédeltünk, a család. Az asztalfőn anyám, jobbról-balról két húgom és mi ketten, fiúk. Marhahúst kaptunk paradicsommártással. Laci egyszer csak rendelkező hangon odavetette : Még szószt! Anyám szemében villám lobbant fel. — Ejnye, adta neveletlen kölyke, majd nyaklevest kapsz mindjárt így kell mondani ? Laci megszeppent és bűnbánó szerénységgel rebegte: — Kérek szépen még szószt. Anyám bólintott. — Így jól van, fiam. Szósz már nincs. E Irodalmi zsengéim közül ezennel közrebocsátok egy még feliradatlan közleményt. Nem magam írtam, hanem szerzőtársam is volt hozzá: Gréte húgom. Akkoriban Egerben laktunk az Almagyaruccán. A négy testvér között bizonyos érzelmi törés volt észlelhető, mert Erzsi húgom iránt, aki akkor töltötte be tizenharmadik évét, személyes ismeretség nélkül is heves érdeklődést mutatott, egy tizenötéves középiskolás fiatal úr. Ez a csámpát hódoló örökösen ott lófrált ablakaink alatt és éhesen leste, hogy talán valamelyik ablakban Erzsi láthatóvá válik. Neki, hiába tagadja még ma is, hizelgett a hódolat, bennünket azonban bosszantott, mert a fiatal urat ki nem állhattuk, öszszeálltunk Grettével és ketten a következő költeményt alkottuk: NEVETSÉGES ESET Szegény szerencsétlen Erzsébet testvérem Egy lehetetlen, kerge ebet kedvel. Menj fenébe, te esetlen, félszegény, Egyéb emberek testvérét vedd el. A költemény megítéléséhez tudni kell, hogy abban az időben szenvedélyem volt a gyorsírás, amelynek első leckéje így kezdődött: »Ede heves, de szellemes.« Most ehhez hozzáteszem: »Erzsébet testvérem rég férjhez ment, de nem ehhez és Gréttie testvérem eszesen versel.« VILÁGNÉZET Anyai nagyanyám, debreceni származás, sokáig velünk élt. A mi körünkben is halt meg kilencvennégyéves korában, végelgyengülésben. A szíve órákon át már olyan gyengén vert, hogy az orvos meg sem tudta mondani a pillanatot, még a percet sem, mikor élete megszűnt. Egy évvel azelőtt még minden érzékének birtokában frissen és vidáman éldegélt. A Wahrmann utcai házban, ahol anyám akkor lakott, órákig olvasott, vagy kivetette kártyán, hogy várjon meghalt-e már Debrecenben, Hajdú Sándor, aki hetvenöt évvel azelőtt kérője volt, vagy kiült az ablakba és az akkor nagy lendülettel épülő új Lipótvárost nézegette. — Olykor beszélt is nekünk, unokáinak, a régi dolgokról. Szerette elmondani, hogy apja, az én dédapám, úgy szeretett gazdaságában egy gyönyörű ökröt, hogy kicsiny szobrát megcsináltatta színaranyból. Ezt erős hajdúsági tájszólással és civil gőggel elmondta nagymama, aztán megint a házakat nézegette. Egy nem túlságosan vidám kép: Mály húgomhoz — Mondjad már, ides gyermekem, miféle népek laknak abban a nagy házban? — Nem tudom, nagymama, nem ismerem őket. — No jó, ides gyermekem,, de úriemberek, vagy hivatalnokok'/ ELEK BÁCSI Nagybátyám, Harsányi Elek, aki a pénzügyminisztériumban dolgozott, szintén nem volt valami modern felfogású ember. — Onnan jött minden baj, — mondta nekem nem egyszer vita közben, — hogy tik negyvennyolcban felszabadítottátok a jobbágyokat. Engem ugyanis aféle modern, veszedelmes felforgatónak nézett, s ha azt feleltem, hogy én ugyan nem szabadítottam fel őket, de ha rajtam állana, most bizony felszabadítanám, lenéző haragra gerjedt. Mikor elhatároztam, hogy újságba fogok írni, a család nevében mélységesen felháborodott. Azt mondta, hogy eddig nem volt skribler a családban, és haragot tartott velem. De egy színdarabom sikere alkalmából hozzám melegedett, mert látta, hogy a skriblerség több pénzt hoz, mint a minisztérium. Most már kibékült és gyakran kért tőlem színházi szabadjegyet. Egyszer páholyt szereztem neki a Városi Színházba, ahová aztán egy általam nem ismert, de feltűnően csinos nőt vitt el. Később megtudtam, hogy ennek a feltűnően csinos nőnek nem a saját nevén udvarolt. Hanem egy Harsányi Zsolt nevű skribler nevén. Már meghalt szegény. De élete vége felé az irodalomnak, úgy látszik, megnyertem. AZ APA SORSA Neki sohasem volt gyereke, családunknak ezt az ágát csak én folytatom. Noha átkos felforgató lettem, a családi érzés mindig erős maradt bennem. A család tudatos boldogságát éreztem, mikor a fiam megszületett. És most elmondom, mikor eszméltem rá, hogy fiatalságommal valami baj van. Megérkeztem egy nyaralóhelyre. A szobám számát és poggyászom becipelését vártam a portásnál, mikor odalibbent mellém egy igen takaros, fiatal asszonyismerős. Nyájasan üdvözöltük egymást. Az ifjú hölgy melegen érdeklődött családomr Ő, mennyit beszéltünk magukról éppen iránt, tegnap. Együtt ültünk egy páran, csupa fiatal nő és elterjedt a hír, hogy maga érkezik. Erre egyhangúlag megállapítottuk, milyen kellemes, jól nevelt, okos, művelt ember... Én zavart primadonna-mosollyal igazítottam a nyakkendőmön. A hölgy folytatta: — ... a maga fia. A CÍM Mikor Mikszáth regényét, a Vén gazembert, dramatizáltam, ezt a munkát titokban tartottuk. Nem is tudott róla más, csak a Mikszáth fia, nekem kedves barátom, mert Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, valamilyen okból még nem akarta nyilvánosságra hozni a darabtervet. Egy napon felhívtam telefonon a színházat, hogy Hevesinek jelentsem: a darab elkészült. De nem tudtam telefonon megtalálni, csak üzenetet hagyhattam neki. Erre ő másnap becsengette Füstöst, az altisztek gyöngyét és a következőképpen rendelkezett. — Menjen ki Harsányi Zsolt úrhoz a Stefánia-útra, adja át ezt a lefordítandó darabot, továbbá mondja meg neki, hogy este fáradjon be a színházhoz és a Vén gazembert is hozza magával. Én az üzenet szövegét nem tudtam. Rendkívüli módon csodálkoztam tehát, mikor Füstös így állított be hozzám : — A méltóságos igazgató úr kéreti, szíveskedjék ezt a darabot lefordítani, továbbá este befáradni és a kedves papát is tessék magával hozni Talán cinikusnak tetszik, hogy rég elköltözött apám emlékéről így beszélek. De remek humorérzéke volt. ő nevetne most az eseten legjobban. Lehet, hogy ezeket a Főleg a gallér és a kalap formája ma már nem túlzottan divatos... X Gerővel a társalgóban fordult. Fiam karikatúrája rólam ez viszont a legvidámabb kép. Az édesolvasónak mondtam el, anyámmal, akire mindig derűs boldog. Hanem neki és öcsémnek. Sággal nézek