Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1943-04-16 / 16. szám

Bátran, magabiztosan nézek bele a világba... ÉS ÉN OLDALAM A SZÓSZ Az én vidám oldalamat életem soha meg nem gyógyuló sebével kell kezdenem: Laci öcsémmel, aki húszéves korában mint aktív hadnagy a galíciai Sokoliki falu határában öreg népfelkelői élén egy támadás során elesett. Szép, kedves és tehetséges fiú volt, nekem nemcsak öcsém, hanem mivel apánk korán elhalt, egy kicsit fiam is volt. Gyermekkorunkhoz sok mulatságos emlék fűződik. Már tudniillik nekem mulatságos, másnak talán lapos és hétköznapi. Egyszer együtt ebédeltünk, a család. Az asztalfőn anyám, jobbról-balról két húgom és mi ketten, fiúk. Marhahúst kaptunk paradicsommártással. Laci egyszer csak rendelkező hangon odavetette : Még szószt! Anyám szemében villám lobbant fel. — Ejnye, adta neveletlen kölyke, majd nyaklevest kapsz mindjárt így kell mondani ? Laci megszeppent és bűnbánó szerénységgel rebegte: — Kérek szépen még szószt. Anyám bólintott. — Így jól van, fiam. Szósz már nincs. E Irodalmi zsengéim közül ezennel közrebocsátok egy még felir­adatlan közleményt. Nem magam írtam, hanem szerzőtársam is volt hozzá: Gréte húgom. Akkoriban Egerben laktunk az Almagyar­­uccán. A né­gy testvér között bizonyos érzelmi törés volt észlelhető, mert Er­zsi húgom iránt, aki akkor töltötte be tizenharmadik évét, személyes ismeretség nélkül is heves érdeklődést mutatott, egy tizenöté­ves középiskolás fiatal úr. Ez a csámpát hódoló örökösen ott lófrált abla­kaink alatt és éhesen leste, hogy talán va­lamelyik ablakban Erzsi láthatóvá válik. Neki, hiába tagadja még ma is, hizelgett a hódolat, bennünket azonban bosszantott, mert a fiatal urat ki nem állhattuk, ösz­­szeálltunk Grettével és ketten a következő költeményt alkottuk: NEVETSÉGES ESET Szegény szerencsétlen Erzsébet testvérem Egy lehetetlen, kerge ebet kedvel. Menj fenébe, te esetlen, félszeg­­ény, Egyéb emberek testvérét vedd el. A költemény megítéléséhez tudni kell, hogy abban az időben szenvedélyem volt a gyorsírás, amelynek első leckéje így kez­dődött: »Ede heves, de szellemes.« Most ehhez hozzáteszem: »Erzsébet testvérem rég férjhez ment, de nem ehhez és Gréttie testvérem eszesen versel.« VILÁGNÉZET Anyai nagyanyám, debreceni származás, sokáig velünk élt. A mi körünkben is halt meg kilencvennégyéves korában, vég­­elgyengülésben. A szíve órákon át már olyan gyengén vert, hogy az orvos meg sem tudta mondani a pillanatot, még a per­cet sem, mikor élete megszűnt. Egy évvel azelőtt még minden érzékének birtokában frissen és vidáman éldegélt. A Wahr­­mann­ utcai házban, ahol anyám akkor lakott, órákig olvasott, vagy kivetette kártyán, hogy várjon meghalt-e már Debrecen­ben, Hajdú Sándor, aki hetvenöt évvel azelőtt kérője volt, vagy kiült az ablakba és az akkor nagy lendülettel épülő új Lipót­várost nézegette. — Olykor beszélt is nekünk, unokáinak, a régi dolgokról. Szerette elmondani, hogy apja, az én dédapám, úgy szere­tett gazdaságában egy gyönyörű ökröt, hogy kicsiny szobrát megcsináltatta szín­­aranyból. Ezt erős hajdúsági tájszólás­sal és civil­ gőggel elmondta nagyma­ma, aztán megint a házakat nézegette. Egy nem túlságosan vidám kép: Mály húgomhoz — Mondjad már, ides gyer­mekem, miféle népek laknak abban a nagy házban? — Nem tudom, nagymama, nem ismerem őket. — No jó, ides gyermekem,, de úriemberek, vagy hivatal­nokok'/ ELEK BÁCSI Nagybátyám, Harsányi Elek, aki a pénzügyminisztériumban dolgo­zott, szintén nem volt valami mo­dern felfogású ember. — Onnan jött minden baj, — mondta nekem nem egyszer vita köz­ben, — hogy tik negyvennyolcban felszabadítottátok a jobbágyokat. Engem ugyanis aféle modern, veszedelmes felforgatónak nézett, s ha azt feleltem, hogy én ugyan nem szabadítottam fel őket, de ha rajtam állana, most bizony felszabadítanám, lenéző haragra gerjedt. Mikor elhatároztam, hogy újságba fogok írni, a család nevében mélységesen felháborodott. Azt mondta, hogy eddig nem volt skribler a családban, és haragot tartott velem. De egy színdarabom sikere alkalmából hozzám melegedett, mert látta, hogy a skriblerség több pénzt hoz, mint a minisztérium. Most már kibékült és gyakran kért tőlem színházi szabadjegyet. Egyszer páholyt szereztem neki a Városi Színházba, ahová aztán egy általam nem ismert, de feltűnően csinos nőt vitt el. Később megtudtam, hogy ennek a feltűnően csinos nőnek nem a saját nevén udvarolt. Hanem egy Harsányi Zsolt nevű skribler nevén. Már meghalt szegény. De élete vége felé az irodalomnak, úgy lát­szik, megnyertem. AZ APA SORSA Neki sohasem volt gyereke, családunknak ezt az ágát csak én folytatom. Noha át­­kos felforgató lettem, a családi érzés min­dig erős maradt bennem. A család tudatos boldogságát éreztem, mikor a fiam meg­született. És most elmondom, mikor esz­méltem rá, hogy fiatalságommal valami baj van. Megérkeztem egy nyaralóhelyre. A szo­bám számát és poggyászom becipelését vártam a portásnál, mikor odalibbent mellém egy igen takaros, fiatal asszony­ismerős. Nyájasan üdvözöltük egymást. Az ifjú hölgy melegen érdeklődött családom­r Ő, mennyit beszéltünk magukról éppen iránt, tegnap. Együtt ültünk egy páran, csupa fiatal nő és elterjedt a hír, hogy maga ér­kezik. Erre egyhangúlag megállapítottuk, milyen kellemes, jól nevelt, okos, művelt ember... Én zavart primadonna-mosollyal igazí­tottam a nyakkendőmön. A hölgy foly­tatta: — ... a maga fia. A CÍM Mikor Mikszáth regényét, a Vén gazembert, dramatizáltam, ezt a munkát titokban tartottuk. Nem is tudott róla más, csak a Mikszáth fia, nekem kedves barátom, mert Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház akkori igazgatója, valamilyen okból még nem akarta nyilvánosságra hozni a darabtervet. Egy napon felhívtam telefonon a színházat, hogy Hevesinek jelentsem: a darab elkészült. De nem tudtam telefonon megtalálni, csak üzenetet hagyhattam neki. Erre ő másnap becsengette Füstöst, az altisztek gyöngyét és a következőképpen rendelkezett. — Menjen ki Harsányi Zsolt úrhoz a Stefánia-útra, adja át ezt a lefordítandó darabot, továbbá mondja meg neki, hogy este fáradjon be a szín­házhoz és a Vén gazembert is hozza magával. Én az üzenet szövegét nem tudtam. Rendkívüli módon csodálkoztam tehát, mikor Füstös így állított be hozzám : — A méltóságos igazgató úr kéreti, szíves­kedjék ezt a darabot lefor­dítani, továbbá este befá­radni és a kedves papát is tessék magával hozni Talán cinikusnak tetszik, hogy rég elköltö­zött apám emlékéről így beszélek. De remek hu­mor­érzéke volt. ő ne­vetne most az eseten legjobban. Lehet, hogy ezeket a Főleg a gallér és a kalap for­mája ma már nem túlzottan divatos... X Gerővel a társalgóban fordult. Fiam­ karikatúrája rólam ez viszont a legvidámabb kép. Az édes­olvasónak mondtam el, anyámmal, akire mindig derűs boldog. Hanem neki és öcsémnek. Sággal nézek

Next