Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1943-08-13 / 33. szám

ZSUZSI! Az csak­ természetes, hogy a legtöbb vidámságot és boldogságot Zsuzsi jelenti az életemben. Sajnos (vagy hála Isten­nek), rettenetesen elfoglalt nő vagyok s ha akad egy-egy szabad napom, szinte mámoros örömmel töltöm reggeltől-estig­ Zsuzsival. Még tavasszal történt, hogy egy ilyen ráérős napomon kézenfogtam Zsuzsit, szabadságoltam a nörszöt és szép kettesben a lányommal elindultunk sétálni a Ligetbe. Valahol az Anonymus­­szobor körül bolyongtunk, közben perecet ettünk, etettük a galambokat, szóval szabályszerűen úgy viselkedtünk, mint egy polgári anya és leánya. Később elfá­radva leültünk egy fehér kis padra, Zsu­zsit az ölembe vettem és élénk diskur­zust folytattunk, amikor egyszerre csak letelepszik mellénk egy öreg nénike. Egy darabig nézi, nézi a gyereket, azután egyszerre csak megszólal: — Kié a gyerek? — kérdi. — Tolnay Kláré — feleltem rögtön és készséggel. A nénike tovább érdeklődött: — Aztán tessék mondani, való egy ilyen színésznőnek gyerek ! Hát tud az vele foglalkozni? — és harsányan felki­áltott: — Éin bizony m­egtiltanám, hogy egy ilyen démonnak gyereke lehessen! Megőrizve inkognitómat, gyorsan elkö­szöntem és távoztunk a kispadról. ÉN MINT DÉMON Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy egészen kezdő színésznő koromtól kezdve jóformán mindig csak szolid és szelíd höl­gyeket alakítottam a színpadon, akik vagy mártírszeri­en szenvednek egy férfi mellett, vagy reménytelenül szerelmesek belé. Néha bizony már untam ezt az angyali szerep­kört és vágyakoztam arra, hogy egyszer már mint vamp is megjelenhessek a színen. Véges idén sikerült ezt is elérnem és Pi­randello »Hat szerep keres egy szerzőt című darabjában olyan el­lenszenves és gyűlöletes démont ala­­kítottam, hogy még én is valóság­gal beleborzongtam. A harmadik elő­adáson történt, hogy az egyik ilyen ,d­monis jelenet közben egyik máso­dik emeleti páholyból kihajol egy ko­pasz úr és elvörösödve, teli tüdővel or­dítja felém: — Pfuj, szégyelje magát! Mondanom sem kell, hogy rendkívül boldog voltam. ÁKOS ÉS A HÁZTARTÁS Szobalányunk két hét szabadságot ka­pott, és hazament a szüleihez Köcsögére. Így hát néhány napig alkalmazott nélkül voltunk és bizony én takarítottam, főztem és egyáltalában én láttam el mindenféle háztartás körüli teendőt. Egy­szerre csak történt egy napon, hogy nem jött reggel a jeges a tegnapi jég meg már elolvadt és féltem, hogy a jégszekrényben tartoga­tott kis hús megromlik. Kora reggel volt, Ákos még aludt, amikor berohantam hozzá: — Ákoskám, rettenetes baj van, elolvadt a jég és félek, hogy meg fog romlani a hús Mitévő legyek most? Ákos nagyot ásított és féláb­rában, már mogva válaszolt: — Végy húsz adag fagyi...lot és tedd bi a jégszekrénybe. k%a?u. HOGY SZÜLETETT A KATYI? Egy szép nyári estén egy budai kert­helyiségben vacsoráztunk társasággal, Hegedűs Tibor is jelen volt. Mi tagadás, csúszott a bor, a cigány ott húzott az asztalunknál és egyszerre csak minden rendelés nélkül rákezdte, hogy, ,Jt rátóti legények...“, én meg (szintén minden biztatás nélkül) hangosan énekelni kezd­tem, azzal a bizonyos tót dialektussal, úgy, ahogy azt már a közönség azóta ismeri. Nagy csend lett és ahogy befe­jeztem a dalt, kitört a taps. Nem akarok szerény lenni, de ilyen tapsot még a Víg­színházban sem kaptam. Ahogy elült a taps, Hegedűs Tibor csendesen megszó­lalt: — Fogadjuk le akármennyibe, hogy ezt a dalt még legalább --kétezerötszáz­­szor el fogod énekelni... Neki lett igaza! Hát így született Katyi, kicsit spicce­sen, pár órás hangulat közepette. Ugy­e, azért nem is olyan sikerületlen gyermek! SMINK Mindenki tudja rólam a filmgyárban, hogy mennyire gyűlölöm amikor sminkel­nek valósággal idegroham vesz rajtam erőt, ha a sminkelés művelete sokáig tart, azt persze a sminkmesterek tudják és félve­ti vihartól, igyekeznek gyorsan végezni velem. Egyszer azonban, hogy, hogy nem fellázadtak és elhatározták, hogy visszaad­ják a kölcsönt a sok siettetésért. Felvétel előtt benyomtak egy székbe, egyszerre k­ö­rülálltak hatan és komoly, sőt ijedt képpel, a legvadabb halandzsába kezdtek. — Nini, itt az állnál már kopik a bőr,­ mondta az egyik ijedten. — Valóban és itt a halhetes rám szétterül egész a homlokomig. — A pórusok teljesen szétmen­­nek. És azután kórusban elbömböl­ték magukat. — Mert siettet bennünket! Előkerült egy fotográfus is és megörökítette a jelenetet. Hát így álltak rajtam bosszút a sminkmes­terek. GYEREKKORI MESE Volt nekem egy kilencvennyolcéves nagybátyám. Természetes, hogy egy ilyen aggastyán óriási köztiszteletnek örvend a családban. Kilencvennyolc­éves születésnapjára azután nagy ün­nepséget rendeztek s mivel már akkor voltak színésznői hajlandóságaim, rám esett a választás, hogy felköszöntsem őt. Émn tehát megállottam előtte, elmondtam a felköszöntést és azután még hozzá­tettem: : — Remélem Fülöp bácsi, hogy száza­dik születésnapján is épen és egészség­ben felköszönthetem. Nagybátyám sokáig nézett, azután megcsóválta a fejét és így szólt: — Hát azt alig hiszem gyermekem. Udvariasan ellentmondtam: — fia egészen bizonyos vagyok benne, így felelt: — Már hogy lehetsz olyan biztos ki­csikém . Hiszen annyi baj érhet egy ilyen rakoncátlan kislányt, mint amilyen te vagy!... Zsuzsival ma tusán leereszkedünk a­, első így állnak bosszúi « sminkmesterek

Next