Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1943-08-20 / 34. szám

PILLANATFELVÉTEL SANTHO IMRÉRŐL, AKI „BEJÁRTA HÉTSZER A VILÁGOT“ ÉS MOST HAZAJÖTT HORGÁSZNI Néhány nap óta érdekes ven­dége van Budapestnek. A ven­dég tulajdonképpen nem is vendég, hiszen pesti ember Santho Imre, aki húsz évvel ez­előtt elindult Budapestről s az­óta a neve az egész világsajtót bejárta. A kitűnő karikaturista és festőművész a húsz é­v alatt, mint fényképész is világhírt szerzett nevének, főleg szenzá­ciós divatfényképeivel. Képei úgyszólván a világ valamennyi nagy divatlapjában megjelenn­­ek. A Vogue-ban éppen úgy, mint a Dio Dame-ban, vagy a Silberspiegel-ben. Őn­maga be­járta Amerikát, Parist, Lon­dont, Berlint, Olaszországot. Kedvenc pesti tartózkodási helyén, a Dun­a-korzón beszélget Santho Imre karikatúrája tünk vele. önmagáról — Mi indította el külföldi kar­rierjét! A női harisnya — feleli mosolyogva Santho. _­t — Először a Kaiser-gyárnak dolgoztam, a reklámjaimnak si­kere volt. Egymásután jöttek a többi nagy cégek, az Elbio, Ká­lódén­ia, stb. Londonba kerültem, hat évig »pendliztem« Berlin és London között. Később huszonhat képü­gynökséget láttam el képekkel, fotografáltam az összes filmsztárokat is. — Mi volt a legnagyobb sikere? — A legnagyobb sikerem az volt, hogy sokat dolgoztam és sokat kerestem ... — Bejárta az egész világot, hol a legszebbek a nők! — Itthon. Hiába, a legszebb lábakat Pesten lehet látni. Az­után­ itt nem­ öregszenek a nők, nem győzöm őket nézni. Estére már szinte fáj a szemem. — Kit tart a legelegánsabb asszonynak Pesten? — Mindegyiket. Az utóbbi öt évben sehol sem láttam ilyen ápolt nőket, mint Budapesten. És a hajuk mindig olyan szép, mintha pont most jöttek volna a fodrásztól. — Mi a véleménye a divatról? — Amíg háború van, inkább ízléses öltözködési irányzatról lehet szó, mint divatról. Ne legyenek felcicomázva a nők, mert az ma egyenesen kellemetlenül hat. — Mit csinál Pesten? — Lakást keresek. — Fogadja részvétünket. És azonkívül? — Adatokat gyűjtök nemsokára megjelenő könyvemhez. — Könyvet ír? — Igen, régi vágyam teljesül ezzel. A könyvet nemcsak írom, hanem r­ajzólom és fotografálom is. — Miről szól a könyve? — Horgászatról és a vadászatról. •— Ez nem nagyon egyezik a divatszakmával. — Nem, de »civilben« nagy horgász vagyok. — Fotograf­álni nem­ is fog? • — Dehogy­nem, ha szépet látok. A héten például a Gehrin­g­er-kolekciót fényképezem, ame­lyet kint is igen sokszor fény­képeztem a külföldi lapok szá­mára. — Azt mondja, hogy Pesten a legszebbek a nők, ezek szerint nekik sem fog tudni ellentállni. Titokzatosan mosolyog: — Még nem tudom. Közben előveszi fényképező­gépét: — A Várat a nap minden órá­jában lefényképezem. Ennél szebb látvány nincs. A pestiek­nek már nem újdonság a l­una­­korzó szépsége, de ot­ nem tudok betelni vele. És felfedeztem egy csodás dolgot Pesten .. . — Mit? — A Hullámfürdőt­ . Nem­hiába vágyódtam haza. Érdekes, pedig ott nem is le­het halászni .. Santha Imre újra pesti lett... l Escher felv.) A . Kékesen igazgatóválság van, a népszerű Hegedűs »Szip” (azt hiszem, igazi keresztnevét senki sem tudja) már el is ment — utóda még nincsen. Üres szo­báról álmodni sem lehet, sőt, vannak olyan szobák, amelyek­ben hárman is alszanak. Álom­szerűen szép és édes a Kékes. Délelőttönként még strandolni is lehet, de inkább csak úgy dél­­felé, mikor a levegő már na­gyon meleg, mert egyébként ki­csit mindig hűvös van, este pe­dig különösen, vastag kabát nél­kül meg sem lehet lenni. Tiszta alpesi az atmoszféra, ,a nap is amolyan almapirosító és szőlő­­érlelő, hogy reggeltől estig réz­­bőrűre festi a legsápadtabb vá­­■ osiakat is...* Hogy a múltkor felhozott ma­gával, revanzsíroztam­ maga­mat és most én hoztam fel ma­gammal Maxit, a görbelábút. A gyerekek persze rettentő bol­dogok voltak, még rettentőbb ricsajt csináltak vele. Maxit, imádja gyermek és felnőtt egy­aránt­, Maxi pedig nagy kegye­sen fogadja a hódolatot, mint egy elkényeztetett princ. Sok­szor már igazán mérges vagyok rá,­­ hogy elbizakodott­ságában, miket képzel magáról. A legmi­­nim­álisabban azt, hogy neki mindent szabjul. Fogadott nagy­bátyja, Sokrates ugyanis ha­lálra kényezteti, a végletekig tűri a kis pimasz szemtelensé­geit. Pokoli látvány, amikor Maxi felkunkoritva derekát, mint egy elvetélt ordas farkas, rátámad Sokratesre és rikácsol­va m­egugatja a legfenyegetőbb fonetikai modorban, a hozzá ké­pest óriási Sokratest. Sokrates persze bölcs bonhomiával tűri az egész utcát felverő fenyege­tést és ugatást, néha-néha visz­­szaugat, de egyébként mosolyog a gyönyörű szőke szakáldba. Maxi ilyenkor percről perce ádázabb dühbe gurul és bele­­belekap Sokrates fülébe — sza­kállába ... Erre Sokrates csak úgy mórikálásból — vicso­rítja a fogát, koronként úgy tesz, mint ha ő is harapni akar­na, de végeredményben mindig az történik, hogy részéről a száj­­látás csak úgynevezett heccelő­­dő harapdálásban végződik. Sokrates legfeljebb a szájába veszi Maxi hegyes koponyáját, vagy bőrénél fogva felemeli­ a levegőbe és elkezd forogni vele, addigi, amíg Maxi elszédül és azután Maxit a földre pottyant­­ja. Ilyenkor Maxi dühtől eltor­zult szemekkel támad rá Szótá­ra, a szeme kidülled és minden­áron sze etne Sokratesben vala­­milyen komoly kárt tenni. Már szerinte komolyat Persze, ez nem sikerül, mert Sokrates négyszer­­akkora, mint Maxi, ilyenkor a nagy dulakodás azzal végződik, hogy Maxi lefekszik a hátára,­­ jeléül annak, hogy megadja magát: —hát mi­t csináljak — nem bírok veled!* — és Sok­ates ilyenkor végignyalja Maxit. Ilyenkor Maxi boldogan vinnyog­ni kezd, vagy ő is elkezdi csókol­ni Sokratest, — mire Sokrates fekszik le a hátára és Maxi nyal­ja fa­ja végig. Egyszóval ideális a barátság. Igen ám, de nem mindenki olyan jóindulatú, mint Sokrates és nem mindenki sze­reti úgy Maxit, mint Sokrates. De Maxi, a kis hülye, ezt nem tudja, minden nagy kutyában Sokratest lát és persze, hogy mindegyikkel harciaskodni kezd, nekimegy és m­egugatja. Ez tör­tént első nap, Chorin Ilonka „Ko­ma“ nevű vizslájával is. Maxi nekiment a terraszon, vi­csort­tatta a fogát és elkezdett nem­­­szokás szerint fenyegetni. Hogy szó szerint mit mondhatott, azt sajnos, nem értettem, de hogy valami nagy szemtelenséget ugathatott Komának, az való­színű, mert a gyönyörű és hatal­mas bársonybarna vizsla rét­­entő mérgesen felelt vissza, majd mikor Maxi beleharapott lábába, ő is visszaharapott és bizony, Maxi füle egy perc alatt csupa vér volt. Attól kezdve persze abbahagyta a komával való komázást. Az úrfival persze ezúttal is sok baj volt: mindenki elet­te és azonkívül is teletömte a kendő­jét kövekkel, mert ha valaki egy követ eldobott neki, hogy szaladjon utána, ő utána sza­ladt ugyan, de a követ mindjárt le is nyel­i. Harmadnapra már­­ olyan lázas beteg vált, hogy csak az áldott daxliimádó feku­­lyamama, a szőke Peterlongene gondos ápolása mentette meg attól, hogy nem kellett a kutya­­mentőket hívni hozzá. . Egyébként a csibésznek volt egy fogadott barátnője, a tü­re­­dék­ kis R. Zsuzsika, aki a ma­májával nagy piru­lva közölte: harmadnap, hogy ő szerelmes a Maxiba és, hogy ő, — majd ha elérkezik az ideje — legszíve­sebben hozzá menne feleségül Hiába, fiatalság - bolondság No, de minden szüretnek vége van egyszer, ennek a kékesinek is. Elhatároztam, hogy ezentúl kizárólag külön nyaralunk. Én is egyedül ő is (e. z.) Maxi és Sokrates lájkolódnak...

Next