Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1943-11-26 / 48. szám
Szuszu és Három tedélyben írta: Ignácz Rózsa Ez még akkor történt, amikor az ikrek meg akarták változtatni hazánk vízrajzi képét. Úgy kezdődött, hogy Virginie elküldte őket Világot látni Erdélybe. — Gézával. — Ez már Erdély? — kérdezte Kuszti Cegléden. — Ugye, ez már Erdély! — izgult Szusza Szolnokon. Géza úgy viselkedett, mint egy vakációzó atya. Az ikrek közé állt avonatablak mögött, átölelte őket. Mutogatott, magyarázott. Amikor eljött a nagy pillanat, mindhárman szalutáltak a Király-hágónak, az ikrek rázendítettek: „Édes Erdély itt vagyunk". Géza jólelkűen mosolygott. Ám egy epész erdélyi úr, aki nyilván nem szereti a „regátiakat", felmordult a sarokban: „Édes a majd megmondom mi!‘. — Tessék? — kérdezte Géza és összevonta a szemöldökét. — Szegény! Tragikus! Hősi! Szent!—■ dörmögte a mérges. — De hogy édes? Már megbocsásson... Ez az a szellem, ami — kezdte, — Géza készségesen hallgatta és az ikrek, — gyanútlanul énekeltek tovább. Géza később otthagyta a mérgest, az ikrekhez ment és magyarázta a tájat, tovább mesélt. — Tudjátok, — mondta, — s • a régi elemi iskolai tankönyvekre gondolt, — úgy szól a mese, hogy volt egyszer egy kis család. Tisza mama és Duna papa. Tiszának és Dunának született két kis ikerfiacskája: Olt és Maros. Az ikrek arcán bazsarózsa nyílt a gyönyörűségtől. — Rossz fiúk voltak, — folytatta Géza, — mindig veszekedtek. — Verekedtek is? — kérdezte Szusza csillogó szemmel. — De mennyire! Egyszer úgy hajbakaptak, — a mese szerint, — hogy Olt urfi, — ő volt a purduribb, — hátat fordított Marosnak s nekivágott a világiak, egyedül. Ment-ment, amilyen konok feje volt, nekiment a szikláknak is, átfúrta őket. Bizony átfúrta a vöröstornyi szorosnál. Aztán rohant, rohant a nagy román síkságon, mérgesen, egyedül. Azért sem megy arra, amerre Maros! S amint ment, egyszer csak mit lát! Duna papa vár rá, kitárt karokkal. Bizony, már nem szökhetett meg a családtól a rossz fiú. Nem térhetett ki. Akárhogy is elcsavargott, mégiscsak a családhoz vezetett az útja. S sírva-zokogva borult Duna papa karjaiba, akarom mondani habjaiba, — mert akkor már szántabánta bűnét és ott, na mit gondoltok, kivel találkozott? Bizony, Maros úrfival. Mert a szelíd Maros nem tekergett anynyit, mint Olt, folydogált egy ideig, aztán az édes mama karjaiba szaladt, beleömlött a Tiszába. Az meg szépen a karjaiba vette, vitte, vitte, egyenesen Duna papához. Már hárman folydogáltak együtt, igaz megértésben és szélesen, amikor a megszökött Olt uról is hazaérkezett! De haza ám! Egymás nyakába ömlöttek mindahányan. Most pedig együtt vannak a Fekete-tengerben, a nagymamánál: Duna papa, Tisza mama és a két kölyök. Olt és Maros. Bizony. — Nahát! — álmélkodott Kuszu. — Ezta szamárságot! — csodálkozott Szuszu. — Géza bácsi kérem, nem is igaz, mert az Olt az egy rendes folyó, mindig folyik és soha sincsen egészen a Fekete-tengerben. Géza nevetett, aztán egyszerre fölkiáltott: — Nincs! Ott iszkol a kis Olt! Nézzétek! A vonat éppen elhagyta a gyergyói tetőt. A csíki vízválasztó tetején, mint egy szeszélyes szalagocska, ezüstösen kanyargott ide-oda, a kétarasznyi széles, picike és fürge újszülött folyó, az Olt.— Ez a kis vacak ? — kérdezte Szuszu. — Jaj be édes kis vacak! — lelkesedett Kuszu. Alig szálltak le Marosfőn, rohantak Oltót nézni. Géza gyanútlanul bontotta a panzióban a csomagokat. Az ikrek szuszogó pofácskával álltak a kis Olt mellett. •— Te! — mondta Szuszu. ■— ühüm! — izgult Kuszu. — Büntessük meg ezta rossz kisfiút. — Büntessük! — bólintott Kuszu. — Hogy ne csavarogjon a testvére nélkül, igaz Kuszu? — Igaz, Szuszu. Mi is ikrek vagyunk és sohasem járunk külön-külön. Te taknyos! — mondta az Oltnak és toppantott a lábacskájával. — Nem szégyeled magad? — A te buta! — legyintett Szuszu. — Nem szégyeli. — Kis vacak! — így Kuszu. — Hm, — mondta Szuszu. — Amilyen pici vacak, el lehetne kövekkel zárni, te Kuszu. Bizony, álmélkodott Kuszu — és akkor nem tudna arra folyni, amerre akar. És visszafordulna Maroshoz! — Hengerítsd! — vezényelt Szuszu.. Kuszu nekifeküdt egy lapos sziklának. A szikla meg sem mozdult. Kuszu nyomta, Szuszu tolta, kicsi homlokukat kiverte a veríték. — Te, — lihegte Szuszu — és ez még semmi. Minket áldani fognak a többi srácok, Kuszu! — Miért? — kérdezte Kuszu. Hasával nyomta a sziklát, rúgta a földet. Kis mancsa, végigszaladt a szikla nedves moháján és lecsúszott az oldalán. A dlibbent a hasán, két lábafelemelkedett a sáros, cuppogó talajról, keresztül buckázott a fején és zsuppsz, elterült a pici Oltban, mint egy óriási béka. — Miért? — ismételte Szuszu, amint utánakapott Kuszunak, aztán ő is ott feküdt a kicsi folyócskában, Kuszu tetején. — Szörnyű! — üvöltött Géza messziről. — Szörnyű! És különben is, mamitok felhatalmazott, hogy csak pofozzalak meg nyugodtan benneteket, ha disznólkodtok! — Szólt, kihúzta a félig vizes Szuszut és betört orrú Kuszut. Fülönfogva cipelte őket a panzió felé... — És sehová sem mentek nélkülem! Egy lépést sem! — harsogta később, amikor a panziós néni már száraz ruhát húzott írájuk. — Itt ültök, mukkanás nélkül, amíg én kicsomagoltatok. Szuszu fújta az orrát. Kuszu tüsszentett. — A! — köhögött Szuszu, fene megette. — Bég! — tüsszentett Rusztt. — Pedig milyen híresek lettünk volna, Kuszu! — szipogott Szuszu. — Nem lett volna többet külön Olt, Szuszu. — Egy folyóval kevesebbet kellett volna tanulni a suliban, Kuszu. — A térképből ki kellett volna vakarni — ábrándozott Kuszu. — Nem érdemes! — szortyogott Szuszu, — amilyen irigyek a nagyok, csináltak volna egy új folyót. — Akkor ... akkor ... — kérdezte Kuszu elszontyolodva, húzott egyet csöpögő orrocskáján, — akkor, — és csukott, mintha sírás kerülgetné, — akkor inkább ne legyünk hiresek, Szuszu? — De, de! — súgta Szuszu. — óvatosan körülnézett, intett, pisszent és szólt. — Titokban legyünk hiresek, jó, Kuszu? — Titokban... — súgta vissza Kuszu sejtelmesen, aztán egyszerre kezet adtak egymásnak, elvigyorodtak és kisurrantak az ajtón, és hírnevet szerezni. .