Film Színház Irodalom, 1944. január-április (7. évfolyam, 1-16. szám)
1944-03-30 / 14. szám
61 „Házasság? — Lehetséges!... — mondja a százötvenedszer „fecskét" alakító vitéz Benkő Gyula és elárulja, hogy vígjátékot ir Az öltözőasztalka tükrén százszoros fénnyel villan az égők fénye. Félóra múlva zsibongva éled a nézőtér és a most még álomba merült színpad, amelynek egyik főszereplője, vitéz Benkő Gyula a filmgyári barna festéket mossa le éppen magáról, amikor belépünk hozzá. Szeretem a filmet! — mondja s közben keni is már arcára a filmfesték helyére a színpadi festéket. - A filmet feltétlen művészetnek tartom és azt is mondhatnám, hogy a film a színpadnál közvetlenebb hatás keltésére hivatott műfaj. Változó és korlátlan színeivel több kontaktusa van a való élettel, a ma emberének rohanó s a szórakozás mezején is mindent: tájat, játékot, zenét, emberi sorsokat egyszerre felhabzsolni kívánó vágyakozásával. A fiba még vár valakire, a maga Balzacjára, Murillójára vagy Cézannejára, esetleg Chopinjára vagy Beethovenjére. Egy-egy felcsillant rendezői zseni már ízelítőt ad néha mivé fog válni a film a művészet mesterkezeiben. Addig azonban a színpad marad a hivatását és a művészetet szerető színész igazibb terrénuma. A színpad mélyebb, elvontabb az alakító színész számára a játék temploma. Amelyik színész a filmet a színpad fölé helyezi, az nem szereti a mesterségét. Én annyira szeretem, hogy bár nyolc éve vagyok színpadon, még mindig a színpad az igazi szenvedélyem ... — Más szenvedélye egyáltalán nincs? — kételkedünk. Nevet. — És a feketekávé, abból korlátlan menynyiségben fogyasztok naponta — ha hozzájutok. Egyébként ma játszom százötvenedszer a ,Fecske és denevér"-ben a fiú szerepét, de én még ma is ugyanúgy a régi szerelmi romantika alapján állok, mint a sokat vitatott szerepemben. — Mi van a szerző álláspontjával, neki semmiben sincs igaza? — Sokban igen és talán azokban a le nem írt intenciókban is, amelyeket ő ehhez a denevértermészetű nőalakhoz elképzelt. Herczeg Ferenc, úgy vélem, arra gondolt és joggal, az ő sokévtizedes színpadi bölcselmével, hogy a közönség és annak az eszményibb szerelem iránti fogékonysága majd visszafogja ezt a figurát. A közönség rácáfolt a szerzőre? — Estéről estére erőteljesebb tapssal adott felmentést annak a leánynak, aki nem prototípus, csak jelenség. — Mi a verdiktje ebben a szerelmi viadalban? — Nem hiszek a „denevérnek“. Akik ketten olyan halálosan szeretik egymást, azok, amikor alkalmuk nyílik arra, hogy egymásé legyenek, nem moralizálnak, hanem egymás karjaiba hullanak, mert ez a jó és szent dolog. Ha pedig egy nő viselkedésével determinálja ezt a szerelmet, az nem is érdemti meg a maga Rómeóját. Percen a csengő. Ünnepi az est: százötvenedik előadás és az ügyelő már jóval előbb figyelmezteti a szereplőket a kezdésre. — A sokezerfejű hölgyközönség mit szól a „fecskéhez“? Arcául most ömlik el először a kedvelt színész keresetlen mosolya. — A közönség aranyos és kedves, persze megkapom én is a magam szerelmeslevél-adagját, nem veszik figyelembe a „fecske“-pártiságomat, azt hiszik, hogy az életben annál vidámabb denevér is vagyok... Én persze mosolygok ezen és az angyali kislányoknak komolyan — de elutasítókig, a komolyabb évjáratú érdeklődőknek és házasságközvetítőknek viccesen — de elutasítólag válaszolok. — Csak nem marad agglegény? — rémüldözünk, a lányos mamák és férjtelen ifjú színésznők nevében. — A világért sem. Sőt házasság — lehetséges. Hogy mikor ? Még nem tudom ... Egyre rejtélyesebb vitéz Benkő Gyula. Azérti ő is, mert magyarázólag teszi hozzá: —■ Nem vagyok házasságellenes, sőt bevallom, néha nagyon is egyedül érzem magam. A nős barátaim lebeszélnek róla, de én, csak én tudom egyedül, hogy milyen függőséget jelent a magános férfi függetlensége. És azután így a Krőzus pénze sem elég, nincs aki kissé gondnokoljon a művészetek terén amúgy is kötetlen életemben. — Meghirdetjük tehát: ki az a bűbájos, szelíd hajadon, aki vitéz Benkő Gyula színművész úr stb. . .. Gyorsan közbeszól: — Annyira azért mégsem sürgős. Még másféle terveim is vannak__ — Árulja el nekünk! — Nem titok, a nyár folyamán nagy erdélyi utat szeretnék megtenni, valahol a fenyvesek és havasok világában, ahol kevés ember jár. Itt szeretnék pihenni, ha a természet megengedi, néhány hétig. Egy vígjátékom, van, egyelőre csak novellaszerű mesevázlatban, azt szeretném megírni. — Melyik színháznak szánta? — türelmetlenkedünk. — Azt hiszem, film lesz belőle ... — Témája? — Budapesten játszódik, rengeteg cselekménnyel, a főmotívum természetesen az, hogy egy fiú és egy leány szeretik egymást... . A „fecske“ fólszabott ruhájában már a színpadra indul, csak néhány szóra jut még idő. — Annyira érdekli a film? — Szeretném ismerni minden csinjátbmnját A játék mellett a forgatókönyvírást és a rendezést is, hogy én is ott lehessek a tökéletes és művészi magyar film születésénél. Kulcsár Említ Kiterveztem, mit tegyek, vagy ne tegyek. Levél útján jelentetem beteget. Hisz elvégre színjátszás az elemem: »Keressen , doktor Mákos Kelemen. Alp nézzen ki szobám, mint a bajok ... Leghóditóbt: pizsamámba bebújok, tiúzs is lányul m Amikét kétes fejemen. Most már jöhet: doktor Mákon Kelemim S felmutatja sajátkezű levelem: , Mákos heten, most itt is én kezelem."