Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)

1957-07-05 / 8. szám

Irtóznak a vidéktő Miért? tíz ÉVADVÉGI SZERZŐDTETÉS CLI izgalmai közt különös erővel je­­­­lentkezik és aggasztja a magyar színjátszás híveit egy hovatovább vég­zetessé váló probléma, s ez­ a vidéktől való irtózás. A vidéki színigazgatók, akik­ legtöbbször már a feladat válla­lásával missziót teljesítenek, kétségbe­esetten panaszkodnak, mert képtelenek társulatot összeállítani. Egyik nagy­múltú vidéki színházunkból, miután öt vezető színész Budapestre szerződött, az igazgató hiába fordul akárkihez, nem tud helyettük senkit szerződtetni. Fiatal színész és színésznő (most vé­gezték el a főiskolát) inkább vállalja Pestet, a mellőztetést, a kétmondatos szerepeket, vagy a „sétálást’’, mint­sem a vidék nagy lehetőségeit, nagy szerepeit. Ezek a fiatalok — gondolja az ember — nem olvasták nagy szí­nészeink életrajzait, nem tudják, hogy szinte minden jelentős színészegyéni­ségünk kijárta a vidéki színjátszás is­koláját. T­UDJUK, HOGY A VIDÉKTŐL való hisztérikus irtózásnak szá­mos és sokszor nem is lebecsül­hető indoka lehet. Az első — még ak­kor is, ha erről sokszor hallgatunk — az anyagi ok. Sajnos igaz, hogy Pesten különböző „haknival", ügyes vállalko­zással, rádióval stb. többet lehet ke­resni, mint vidéken. De vajon meg­éri-e? Nehezen hisszük. Ez az őrült rohanás próbáról-próbára vagy sze­replések próba nélkül csak a pénzért, tönkreteszik a fiatal színészt. Ott tar­tunk hát, hogy a múlttal szemben, amikor vidéken egy színháznak hat­van bemutatót is kellett tartania, most az évi tizenkét-tizennnégy bemutatóval a vidék méltó feladatot és nyugodt, ala­pos felkészülést tud biztosítani. Mégis, még ezzel együtt is, művészi indoko­kat is találunk a távolmaradók, a tar­tózkodók érveiben. Azt mondják, nincs olyan rendező vidéken, aki mellett fel­tétlen biztosítva lenne a színvonalas és minden művészi ambíciót kielégítő színházi munka. Ez nem igaz, — mert vannak egészen kitűnő rendezők, saj­nos viszont — és itt is egy súlyos hi­bára bukkanunk —, ezekkel is lelki­­ismeretlen rablógazdálkodást folytat­tunk. Alig melegedik meg némelyikük vidéken, a főváros azonnal elcsábítja és a színház rendező nélkül marad. Akárhogy nézzük, a probléma mindig ugyanaz. Meg kell oldani, hogy a jövő ne találjon bennünket ilyen szomorú állapotban, é­E HOL KEZDJÜK EL? Azt hisz-Is szűk, a legfontosabb azon mun­** kálkodni, hogy végleg eltűnjön minden szakadék Budapest és vidék között. Ehhez nem elég, hogy egy ün­nepi héten minden színház a főváros­ban vendégszerepel, nem elég, hogy néha nagyszerű előadással rukkol ki egy-egy vidéki színház s akkor elmond­juk, igen, a magyar színjátszás­ egészé­nek színvonala emelkedett, mert így feltétlenül ámítjuk magunkat. A Mi­ //i­nisztérium, a művészeti intézmények, színházak­ kötelessége, hogy rendszere­sen betemessék azokat az árkokat, amelyek vidéki és fővárosi színjátszás közt még tátonganak. Rendszeresíteni kell a művészcseréket vidéki és pesti színházak között, kölcsönös vendégjáté­kokat kellene szervezni a színházak közt. Jó lenne, ha mindegyik pesti szín­háznak lenne egy-két vidéki testvér­intézménye, amelyet rendszeresen segí­tene, úgy is, hogy időnként rendelke­zésére bocsátja pesti otthonát. A ren­dezés ügyét is meg lehet oldani, egy­­egy neves rendező vállaljon vidéki ven­dégrendezést. Olyan pesti színház, ahol több rendező van gyakorta munka nél­kül, nyugodtan adjon át belőlük a vi­déknek. Persze, a vidéknek is segítenie kell, a városoknak, a megyéknek, főként színészeik anyagi- és lakásgondjain. A sajtónak is lenne feladata. Többet és főként nem az udvarias gesztusok hang­ján kellene foglalkoznia a vidékkel, hogy minden színészről, — aki vidéken alkot valami szépet —, az egész ország tudomást szerezhessen. Annak, akiről teljesen bebizonyosodott, hogy méltó rá, a jövőben is szabad utat kell kapnia a fővárosi színházakhoz. De egyet ne fe­ledjünk, kis ország vagyunk, egy fővá­rosunk van, városunk viszont egy se­reg. S mindenütt a magyar kultúrát szolgáljuk.

Next