Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)

1957-08-14 / 14. szám

hafGék S zázhúsz éves a Nemzeti Színház, és ötvenedszer nyitja ki kapuit egy idegen épületben. Félszáz esztendeje vendége a vendégma­rasztaló, de mind szűkebb hajlék­nak, miután a sajátjától túlzott és könnyelmű sietséggel megfosztották. Megkezdődik az ötvenedik évad a nem­zet színházának igazán nem-otthon otthonában; a főváros, s talán áz or­szág legzajgóbb forgalom-övezte háza, ez a mindenképp tiszteletre méltó épü­let újra meg újra pótolni igyekszik az elveszített és a még el nem nyert édent. Szomszédságában egy utca őrzi a színház régi nevét; időközben nem­zedékek nőttek fel, sokuknak föl sem tűnik már: miért is Népszínház utca... És mégis: szívünkhöz nőtt ez a haj­lék. Több esztendeje áll s dacol az idővel, mint az a régi, amelynek he­lyén a telek mindmáig beépítetlen. Tizenkét év leforgása alatt kétszer tép­ték, szaggatták, sebezték gépfegyver­golyók, aknák; ablakainak üvege két­szer hullott szilánkokká zúzva a járda köveire. Falának egy részén, a ...kis­kapu" mellett, ugyanott tátongott ágyúlövedék ütötte nyílás 1956 novem­berében is, mint 1945 januárjában. Há­romnegyed éve ott voltunk a Katona József Színház nézőterére szorult tár­sulati ülésen, amikor színészi munká­ról egyelőre még nem igen beszélhet­tek; első feladat volt, hogy megkímél­jék a vihar-dúlta házat a Körút s a Rákóczi út sarkán; amint mondották a színészek: „az épület állagát” — és oly furcsán, de mérhetetlen szeretettel hangzott Madách és Shakespeare igéi­hez szokott szájukból ez a szó! És me­gint romokat hordtak, és megint téglát raktak, és a Ház, ez a szerény, ez a kemény ismét megéledt poraiból, fő­nixmadárként. Mindenképpen tiszte­letre méltó! Százhúsz évvel ezelőtt együtt dolgo­zott, hogy fölépüljön a nemzet színhá­za, együtt dolgozott érte napszámos és koszorús költő. Ma egymás mellett ül nézőterén a nemzetté magasodott nép: napszámos és koszorús költő; a kéz és a szellem munkásai, a vas és a föld for­málói — földszinten, páholyban és er­kélyeken: a bőség kosaráért, a jognak asztaláért s a szellem napvilágáért kéz a kézben munkálkodó egész magyar nemzet! Tudja jól a közösség és tud­ják egyenként is a nézőtéren mind- ahányan, hogy a magyar nyelv, a ma­gyar szellem: az élő, és ebben a hazá­ban s a határokon túl is minden igaz magyarhoz egyformán szálló tiszta, szép szó fölszentelt csarnoka ez a haj­lék. Ha kicsi is, ha szűk is, ha sze­rény is. Erről a színpadról Déryné, Egressy, Jászai Mari, Újházi Ede, Pet­ites Imre, Ódry Árpád és Somlay Ar­tur, Bajor Gizi és Abonyi Géza örökö­sei, magyar és külföldi lángelmék vers­soraival, kemény vagy lágy szövegei­vel csatáznak naponta a nemzet ..lel­kének állagáért”, pallérozásáért! Százhúsz éves a Nemzeti Színház, és ötvenedszer nyitja ki kapuit egy ven­déglátó hajlékban. Kézművesek és poé­ták, vasasok és földművelők: ugye vállvetve állunk, egy emberként, de sokmilliónyian, hogy miként azok a régiek a hajdani Kerepesi út sarkán fölépítették először — mi fölépítjük másodszor a nemzet színházát. S az lebonthatatlan legyen! 3

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék