Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)
1957-08-14 / 14. szám
ERICH KÄSTNER vVov K5 (A kitűnő német szatirikus költő és drámaíró cikkének az ad aktualitást, faagy „a két Lottt'1 című filmjét most pergetik nagy sikerrel filmQztlhtTjmlfhnT|| Az író képzeteket for/• mál szavakká. Az l m olvasó szavakat formál képzetekké. Hogy ezek s azok a képzetek mennyire hasonlítanak egymáshoz, az ellenőrizhetetlen. Akad sajnálatos, de akad szerencsés eset is. Mert az epikus, a lírikusról nem is szólva, alighanem megrémülne, ha esetről-esetre ellenőrizhetné a szavak elégtelen szabatossági erejét. Éppen a megértés és a félreértés ellenőrizhetetlensége, hogy az értetlenségről ne is beszéljünk — ez garantálja az uralkodó helyzetet, a bizonytalanság szokványárnyékában meghúzódó kölcsönös elégültséget. Az író nem értesül róla, vajon „értik-e“. E tekintetben lelkendező levelek se ejtsenek senkit tévedésbe. A félreértés teremtő és meggyőző ereje aligha csekélyebb, mint a megértésé. Más a drámaíró helyzete. Darabjait bemutatják. A bemutató megközelítőleg „bemutatja” neki, hogy szavai milyen képzeteket ébresztettek a rendezőben, a színpadkép alkotójában és a színészekben. Ezeket aztán összevetheti a magáéival. Ha darabját tíz különböző színpadon játsszák, akkor meg éppen tíz összehasonlítási lehetősége van. Mind a tíz előadás képe különbözni fog egymástól és az író eredeti, imaginárius elképzelésétől. Ebből atízszeres kalandból sokat tanulhat. Mind jövendőbeli darabjai, mind a szóbafoglalható képátvitel határai tekintetében. (Ebben az összefüggésben semmi esetre sem volna értelmetlen tréfa: például egy valóságos széket a legmesszebbmenő pontossággal leírni s a leírást száz asztalosnak kiadni. Vajon mi lenne belőle? Száz egymástól különböző szék, melyek közül a valóságos, szabatosan leírt székhez egyik sem hasonlítana.) De térjünk csak vissza az írói mesterség kalandjaihoz. A lírai költő s az epikus nem ellenőrizheti szavai visszhangját. A drámaírónak viszont színpadról színpadra újabb meg újabb lehetőségek kínálkoznak. Középütt áll a filmíró. Az ő elképzeléseit is megvalósítják, de csak egyetlenegyszer. Az elkopott hátsó lépcsőt, egy lámpást téli ködben, egy alig észrevehető pillarebbenést, egy lágyan elsutttogott, odalehelt szót, mindent, amit csak elképzelt, lett légyen az beszélő paripa vagy fejnélküli ember, mindent lefényképeznek, szinkronizálnak s rögzítenek. Egyetlenegyszer és soha többé. Szerencsejáték egyetlen kockával, egyetlenegy dobással — vérbeli kaland. Most nem olyan szerzőkről beszélünk, akik eladnak egy „anyagot” egy konfekciós cégnek, mintha holmi seviotszövetről vagy kartonról volna szó s utána fütyülnek az egészre. Most nem olyan filmemberekről beszélünk, akik az írót egy kalap alá veszik a többi nyersanyagszállítóval. Most arra a ritka esetre gondolunk, mikor rendező, tervező, színész, hangmérnök és vágó elég tehetséges és elszánt ahhoz, hogy százezrek számára pontosan azt igyekezzék láthatóvá és hallhatóvá tenni, amit a szerző papírra rótt. És ez nem is egészen légből kapott lehetőség. Ilyesmi azért előfordul hébe-hóba a sokat ócsárolt filmszakmában. De ha össze is áll egy ilyen munkaközösség és a filmet „mérték szerint” akarja elkészíteni , még mindig mekkora meglepetések érhetik az embert! Hiszen a technika nemcsak csoda, hanem kaján manó is! S milyen súlyos következményeket rejt az a gazdasági kényszer, hogy a film anyagát nem időrendben, tehát nem a forgatókönyv jelenetisora szerint „forgatják”, hanem tekintettel a környezetre, tehát a műterem-