Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)
1957-08-30 / 16. szám
... a színjáték . . . föladata most is és elejétől fogva az volt és az marad hogy tükröt tartson mintegy jó természetnek, hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. (Shakespeare) A mottó, amelyet választottunk, a színpad legnagyobb zsenijének szavait idézi — maga a gondolat, az örök és mindegyre megújuló Színház jelmondata is lehetne. Igen, mert ahogy örök és teremtő megújulás az élet, úgy él a színház mindig, hisz kötelessége élteti: felmutatni a század testének tulajdon alakját. Kapunyitás előtt kiváltképp érezzük a színpad, a színház hiányát. Hisz életünk szerves tartozéka már a színjátszás, a színházhoz közel állunk valamennyien, a színész sorsa mindig érdekes, ez a világ a miénk, hisz az arra hivatott, hogy megmutassa, milyenek is vagyunk tulajdonképpen. Amióta csak léteznek a társművészetek, a film vagy újabban a televízió, újra és újra vitatkoznak emberek, klubokban és lapok hasábjain a színház válságáról. A színház pedig, mintha csak minden vitatkozás hiábavalóságát akarná bizonyítani, egyre virágzik és naponta megújul. Megújulása új és új hódítás, új rétegek bevonása, új közönség meghódítása. Igaza van Kosztolányinak: „azt a borzongást, hogy egy koholt tragédia minden izgalmát és veszedelmét testben és lélekben olyan valaki vállalja, aki él, aki érez, aki valóban könnyezhet, vérezhet, meg is halhat, soha semmi sem pótolhatja.” Nincs izgalmasabb szellemi játék mint a színjátszás megannyi paradoxonjával vívódni, hisz bárhová nyúlunk, mindenütt izgalmas problémák örvénylenek, a színpad, a színjáték megannyi abszurditás, itt a merő csináltságot valóságnak fogadjuk el, tudjuk, csupán játék és lobogó nyers életnek tűnik fel, a művészet szuggesztív hatása a játékból, a „hazugságokból” hatásos és igaz életet teremt. Ezt a kollektív élményt pótolni, elpusztítani, háttérbe szorítani nem lehet soha! A színháznak belső parancsa is a megújulás. Ha hajdan nagyapáink idején a színház megcsinálta a maga nagy forradalmát, a patetikus szavaló stílustól elszakadt s tovább lépett a realista színjátszás felé, ma újra az az érzésünk, hogy a kor drámájának megszületésével új drámai stílusok jelentkezésével egy kicsit új színjátszó stílus is születik. Vagy legalábbis: az új drámai stílus, új színjátszó stílus igényét jelzi. Mindez még nem annyira nálunk figyelhető meg, mint inkább a világ különböző színpadain. Nyugaton és keleten egyaránt. A színpad, a színház, a játék nyomul előre, a nehézkes, már-már naturalista iskolát felváltja valami artisztikusabb, nem oly aprólékos gonddal részletező játékstílus; a mai színpadi játék stilizáltabb, modernebb, a színpadi hatáskeltéstől nem fél, sőt azokat elsődlegesnek tekinti. Épít és merít a valóságból, ám óvakodik attól, hogy a valóság megragadásának és színpadi bemutatásának követelménye az igazi, a mélyebb, a sokszor rejtett valóság felmutatásától fossza meg a színpadot. Brecht színházának hallatlan világsikere, Stein „Hotel Astoria“ című drámájának, Majakovszkij modern szatíráinak rendkívüli erjesztő hatása, a modern nyugati drámairodalom egy-