Film Színház Muzsika, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-01 / 31. szám
ni — az „Estére kiderüljen) ismétlése sok nézőnek is ismétlés és — boszszúság. Az is helyeselhető, hogy ,a vidám szórakoztatás kedvéért a szerzők klaszszikus ,,társszerzőket“ keresnek és a „Szerelmi ABC “-ben Moliére, Shakespeare darabjaiból kapunk a műsor címéhez illő részleteket. Csakhogy a tokaji aszút nem lehet Bambival keverni. Szívesen látnánk egy műsort klasszikus vígjátékok és komédiák részleteiből (és sikere is lenne, ha Szophoklésznak sikere van nyáron!) De annyi önbírálatra azért némely, különben igen jószándékú kabarészerzőjének is lehetne, hogy ha Shakespeare-rel vagy , Moliére-rel kelnek versenyre, nem lehet kétséges az eredmény, amelyen a jóízlésű néző inkább szánacozik, mint mulat. Mint ahogyan nem érti és nem is örül a zenésített és „zanzásított“ Pygmalionnak. Tudom, milyen nagy gond megfelelő vidám jeleneteket találni és ha nem is örömmel, de elfogadom — mert a tapasztalatok szerint tény —, hogy még a legkönnyedebb, csak a nevetőizmok mozgatására alkalmas humort is nehéz írni, ezért fordulnak művelőik bevált sablonok ismételgetéséhez. A burleszk-csacsiságokon, szójátékokon már az ókorban is mulattak és valószínűleg nevetni fog rajtuk az a néző is, aki az űrrakéta lépcsőjén lógva keresi majd fel a Szabadtéri Holdszínpadot. Legfeljebb azon szisszen fel, ha a szójáték túlontúl erőltetett, vagy ha az öszszekötőszöveg versikéinek rímelése és ritmusa nem haladja meg egy középiskolás tanuló verstani házifeladatát. Márpedig aki versben tanítja a szerelem ABC-jét, az illendő, hogy jobban ügyeljen a verselés ABC-jére is. Mindezek után és alapján eljutottam az „elvi“ részhez, amely nem több, mint egy gyanú: mi valamennyien, művelői és bírálói, teljesen félreértjük e vegyes műsorok (nyáriak és téliek) feladatát. Minden áron beszélni akarunk a nézőkhöz. Úgy tartjuk, hogy a zene elengedhetetlen és lényeges része az ilyen műsoroknak, de mindig csak része. Folyton a prózai részeken gyötrődünk, rendezők, dramaturgok, szerzők izzadnak a kabarészámokon, párjeleneteken, versikéken. Annyira bennünk él a kabaré fogalmában való gondolkodás, hogy minden vegyesműsorból többé-kevésbé kabarét akarunk csinálni! Elfelejtjük, hogy az „esztrád“ világszerte, és az ilyen jellegű műsorok hazai múltja is azt mutatja, hogy nyugodtan lehet a műsorok 90 százaléka (vagy még több) csafó zene, könnyű zene, színvonalas jazz, dalok, sanszonok, hangszeres magánszámok, táncok stb. Elfelejtjük, hogy ez más műfaj, mint a kabaré. Sőt, elfelejtjük azt is,hogy a közönség "is inkább a zenét, táncot, látványosságot (s ez utóbbival is hajh! de gyöngén állunk!) kívánja, mint a szót, az ósdi vicceket, erőltetett humorizálást. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha végre kizökkennénk e félreértés közben futó sínéről, amelyen a vegyes műsorok vonatja csak zörögve, bukdácsolva szaladgál körbe-körbe, a kisiklás állandó veszélye közepette. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha felismernénk, hogy mindannak, amin a műsorrendezők annyit kínlódnak, jórésze egyszerűen felesleges. Ha zenés-táncos-látványos műsorokat állítanának össze, amelyben nem volna több szöveg, mint egy valóban szellemes összekötő és legfeljebb két-három magánszám. Mennyivel több eredményt érnének el kevesebb fejtöréssel és persze, elismerem: egyeseknek kevesebb tantemmel. De hát valakinek áldozatot kell hoznia és nem hiszem, hogy az csak a közönség lehetne. Mert ha egy műfajjal, amely már annyi kísérletezést elviselt, még mindig nincsen miden rendben, nem árthat — legalább kísérletképpen — kicsit visszamenni az ABC-hez. Bogáti Péter Tolnay Klári és Bánt Lajos, az „Estére kiderül” című esztrádműsorban A Majakovszkoj smption (Rékai felvételei)