Film Színház Muzsika, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-04 / 27. szám
Részlet a szerző Jászai Mari című készülő művéből. Jenézte azokat a színészeket, akik nem jártak színházba. Többször is magyarázgatta nekem: — Aki ruhát, cipőt, kalapot, frizurát készít, vagy akár kirakatot rendez, az lót-fut, szimatol, tudni akarja, mit hogyan csinálnak a szakmában a többiek. Tanul a szemével, a színésznek sem lehet mindegy, hogyan játszanak pályatársai a többi színházban. Okulhat a jó játékból, még többet a rosszból. Én például mindig csak a rossz játékból húztam hasznot, arra tanított meg, hogy mitől óvakodjam, mit kerüljek. Gondosan figyelte a színházak műsorát , a valamilyen szempontból érdekes darabokat okvetlenül megnézte. Sőt, nem volt rest akár Bécsbe is felszaladni, hogy megismerje például a sokat emlegetett Josef Kainz mennyekig magasztalt Hamlet-alakítását. S nem volt rest tüstént jó vitriolos cikkbe facsarni csalódása mérgét, s mitagadáskárörömét. „Hála istennek, hogy nem kell egy nagy tragikust irigyelnem a szomszédunktól. Elég egyéb irigyelni valónk van!" — vallja be roppant elmés förmedvénye csattanójaként. Hamis netán a kép, melyet a valóban zseniális művészről ad? Korántsem. Föllelhetők bizony a Kainzot dicsőítő tanulmányokban, életrajzokban a Jászai karikírozó készségével kétségtelenül túl élesre fent vonások körvonalai, sőt az a megállapítás is, hogy az ingatag idegalkatú művész néha fásult közönnyel hadarta el szerepét. Jászainak alkalmasint ilyen előadást sikerült kifognia és aligha állítja igazságtanul, hogy Kainz gyalogszerrel járt egész este és kutyafuttában végzett szerepével nem ült máshova, csak páholyba, holott többre becsülte a földszinti helyet, mert onnan a teljes színpad áttekinthető, de nem bírta elviselni a körülötte ülő emberek tenyelmezetlenségét: a megjegyzéseket, a papírzörgést, cukorkaszopogatást, perecropogtatást, kibesétálást, no meg a füstszagot, amit a dohányzóból hoznak ruhájukkal. Megjegyzés azonban kikicsúszott az ő száján is. Az Operában egy Faustelőadáson nem tetszett neki a Mefisztó. „Mit akar itt ez a hüle Krampusz?" — kérdezte félig haragosan, félig mókásan, de oly hallhatóan, hogy a szomszéd páholyokban felkacagtak. Moissinak Oswalddal keresztezett Hamletjét „beteg csirkének“ nevezte. A színészek halk beszéde végiképp kihozta sodrából: — Motyognak ezek a modern művészek és azt képzelik, hogy attól ők már természetesek. Így hát egy s más fontos bosszankodni való körült-fordult majdnem mindig. Ilyesmi például: Somlay Artur pirospozsgásra festett parasztembert játszott s fülét fehéren hagyta. Másnap véletlenül jelen voltam, amikor Jászai így üdvözölte: — Fehérfülü! Fehérfülü! — Az alakításomból mindössze ennyit tetszett profitálni? — vágott viszsza élesen a vérig sértett Somlay. Figyelme kiterjedt minden mozzanatra. Panaszolta is: — Úgy vagyok a rossz színielőadással, mint a szabó, akinek ócskából kell újat varrnia: előbb föl kell fejtenem a szerepeket, és újra játszanom. Ez pedig roppant fárasztó munka. Nagy szerencséje a nézőnek, hogy nem a céhbeli szemével lát. Ritkán sikerült belefeledkeznie a színjáték képrázatába, holott gyermeki naivitással szeretett volna gyönyörködni a színpad örök tündérbirodalmában. Amikor semmi sem zavarta bámészkodó örömét, ha mű és színész tetszett neki, sikongott elragadtatásában. Ii . sokáig tévedhetet Jennek gondoltam. Ha nekem sehogysem tetszett, akiről éppen áradozott, akkor is bizonyosra vettem, hogy csak az ő véleménye lehet helyes. Emlékszem, egy kezdő színésznő szerintem szörnyen túlozta és hamisan értelmezte szerepét. Ebben ugyan Jászai igazat adott nekem, de mégis nagy tehetségnek tartotta a lányt. Véleményét így indokolta: — A tehetségtelen kezdő nem mer ilyen nagyot markolni és ilyen óriásit tévedni.