Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-07-08 / 28. szám

adott neki a színpadon akkor. Időnként az arcá­hoz nyúl, amelyen már régen kihűlt annak a pofonnak a tüze, de mint titkos anyajegyet, mint láthatatlan tűzfoltot néha mégis takargatni kell, mert mélyen a felhám alatt hagyta az igazi nyo­mát. A lélekben. Mihályi Ernő megfogadta a saját tanácsát a lélek kimaszkí­­rozásáról ebben a sze­repben is: nem az arcát változtatta el, hanem a lelkét változtatta meg a színpadon. Úgy játszotta el Virág urat, ahogy meg­teremtette. Megteremtette a kiszolgáltatott ember megalázottságát apró gesztusokból, ahogyan tit­kolva is elárulja szé­gyenét, ahogyan időn­ként megtörik s elhomá­lyosul a szeme a pofon emlékétől, ahogyan tehe­tetlenül megroskad a vál­la egy pofon apró tragé­diájának óriási súlya alatt. Mindig egy ember történetét játszotta el. Ebben a szerepben is, epizódokban is. Az „Éjjeli menedék­hely” Báró­jában nem azért lengett elő szomorú haja olyan árván a kalap­ja alól, mert az öltöző­ben így határozta el. Ha­nem mert az emberi nyo­morúság legalján, az al­kohol ingoványában a haj ilyen hínáros szokott len­ni, s Mihályi Ernő haja is egy lelkiállapotnak en­gedelmeskedett. A „Négy apának egy leánya” Plé­bánosának szájába a tű­nődő pipát, a „Tábornok" Lausch főorvosának ke­délyébe a szelíd, lompos, „civil” humanizmust, „Az utód” elérik, piros­pozsgás, fehér kecske­szakállas professzorának szemébe a vidám rezig­­nációt és a bölcs, gyer­meki ragyogást az a mély realizmus adta, amellyel Mihályi az életet s az embert megfigyelte és a színpadon újjáélve visz­­szatükrözte. Egy színészdinasztia ge­nerációkon át felgyűlt és átöröklött tapasztalata, tehetsége, művész-lelki­­ismerete mintha benne teljesedett volna ki. Fel­menői, oldalági rokonai közt, amerre szem ellát, mindenütt zenész, szí­nész, énekes, színigazgató található. Anyai nagy­anyja volt Erdélyben az első női színidirektor. A Felvidékről Prágán át lassan Budapestre kanya­rodó s 1941-ben a Víg­színházba vezető pályájá­nak élményei a művészi talentumon kívül a szí­nészi lelkiismeretességet munkálták meg benne a legnemesebbre. Ifjúkori mandulagyulladásaiból eredő súlyos szívrohamai nem egy előadást lemon­dani kényszerítették vol­na, ha a szolidaritás nem parancsolja sokszor bete­gen is a színpadra. A leg­viharosabb komédiákban ■—például Aristophanes— Heltai: Nők összeesküvé­se című művében — is ott függött fölötte a ha­lálos fenyegetés. Legna­gyobb alakításai a halál árnyékában születtek — talán ez is volt különös, elmélyedt, vidámságában is sötéthangú tehetségé­nek egyik titka. Élete utolsó szerepét Moss Hart és G. Kauf­mann „Így élni jó” című szatirikus komédiájában játszotta. Egy bolondos nagyapát alakított, aki tolókocsijában kuplét éne­kel. Filmen az öreg Barrymoore szerepe volt ez. Mihályi Ernő énekel­ve, de tolókocsiban hagy­ta el örökre a színpadot. Pályájának, művészeté­nek ez a furcsán finto­rító kettősség, ez a tra­gikumba mélyülő, beár­nyékolt életkedv szinte a szimbóluma. Mátrai-Betegh Béla „Az éjjeli menedékhely” Bá­rója „A nők összeesküvésé”-ben

Next