Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-07-08 / 28. szám
adott neki a színpadon akkor. Időnként az arcához nyúl, amelyen már régen kihűlt annak a pofonnak a tüze, de mint titkos anyajegyet, mint láthatatlan tűzfoltot néha mégis takargatni kell, mert mélyen a felhám alatt hagyta az igazi nyomát. A lélekben. Mihályi Ernő megfogadta a saját tanácsát a lélek kimaszkírozásáról ebben a szerepben is: nem az arcát változtatta el, hanem a lelkét változtatta meg a színpadon. Úgy játszotta el Virág urat, ahogy megteremtette. Megteremtette a kiszolgáltatott ember megalázottságát apró gesztusokból, ahogyan titkolva is elárulja szégyenét, ahogyan időnként megtörik s elhomályosul a szeme a pofon emlékétől, ahogyan tehetetlenül megroskad a válla egy pofon apró tragédiájának óriási súlya alatt. Mindig egy ember történetét játszotta el. Ebben a szerepben is, epizódokban is. Az „Éjjeli menedékhely” Bárójában nem azért lengett elő szomorú haja olyan árván a kalapja alól, mert az öltözőben így határozta el. Hanem mert az emberi nyomorúság legalján, az alkohol ingoványában a haj ilyen hínáros szokott lenni, s Mihályi Ernő haja is egy lelkiállapotnak engedelmeskedett. A „Négy apának egy leánya” Plébánosának szájába a tűnődő pipát, a „Tábornok" Lausch főorvosának kedélyébe a szelíd, lompos, „civil” humanizmust, „Az utód” elérik, pirospozsgás, fehér kecskeszakállas professzorának szemébe a vidám rezignációt és a bölcs, gyermeki ragyogást az a mély realizmus adta, amellyel Mihályi az életet s az embert megfigyelte és a színpadon újjáélve viszszatükrözte. Egy színészdinasztia generációkon át felgyűlt és átöröklött tapasztalata, tehetsége, művész-lelkiismerete mintha benne teljesedett volna ki. Felmenői, oldalági rokonai közt, amerre szem ellát, mindenütt zenész, színész, énekes, színigazgató található. Anyai nagyanyja volt Erdélyben az első női színidirektor. A Felvidékről Prágán át lassan Budapestre kanyarodó s 1941-ben a Vígszínházba vezető pályájának élményei a művészi talentumon kívül a színészi lelkiismeretességet munkálták meg benne a legnemesebbre. Ifjúkori mandulagyulladásaiból eredő súlyos szívrohamai nem egy előadást lemondani kényszerítették volna, ha a szolidaritás nem parancsolja sokszor betegen is a színpadra. A legviharosabb komédiákban ■—például Aristophanes— Heltai: Nők összeesküvése című művében — is ott függött fölötte a halálos fenyegetés. Legnagyobb alakításai a halál árnyékában születtek — talán ez is volt különös, elmélyedt, vidámságában is sötéthangú tehetségének egyik titka. Élete utolsó szerepét Moss Hart és G. Kaufmann „Így élni jó” című szatirikus komédiájában játszotta. Egy bolondos nagyapát alakított, aki tolókocsijában kuplét énekel. Filmen az öreg Barrymoore szerepe volt ez. Mihályi Ernő énekelve, de tolókocsiban hagyta el örökre a színpadot. Pályájának, művészetének ez a furcsán fintorító kettősség, ez a tragikumba mélyülő, beárnyékolt életkedv szinte a szimbóluma. Mátrai-Betegh Béla „Az éjjeli menedékhely” Bárója „A nők összeesküvésé”-ben