Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-07-08 / 28. szám
HALW IMYODO dBJOK a elfogyott a tüzelő „pályázás” közben — színésznyelven ez volt a vidéki komédiásélet találó neve, kifejezve a pályát, a vándorlást, sőt egy kicsit még a közönség kegyeiért való versengést is — kenyerespajtásával, Rajz Jánossal közösen lakott albérleti szobácska falára festette szemöldökceruzával és pirosítóval a tüzet. Annál melegedtek. Tudott rajzolni, valaha grafikusnak készült. Valahányszor Mihályi Ernő humoráról szó esik színésztársaságban, ezt a groteszk fintort látom magam előtt, ahogyan egy vidám és bölcs ember fittyet hány a sanyarú sorsnak. Fűtetlen a szobája? Fest magának meleget. Némiképp a színészi pálya s a művészsors jelképének érzem ezt a hátborzongatóan komikus és kacagtatóan elkeseredett mozdulatot. Mihályi Ernő humorának mélyén ez az emberi dac lappangott. Aztán a „pályázás” keserű édes korszakának elmúltával, már népszerű fővárosi színészként, interjút adott egyszer a maszkírozásról. Kitűnő maszkokat tudott csinálni magának — egy erről szóló könyv példaként fényképet is közöl valamelyik maszkjáról. Nyilatkozatának mégis ez volt a lényege: — A színésznek a lelkét kell kimaszkíroznia. Mihályi Ernő színészi hitvallásának is beillik ez a mondat. Halála óta tizenegy esztendő telt el. S a múló időnek az ő esetében nem az a legnagyobb veszélye, hogy elhalványítja az arcát a néző emlékezetében. Hanem az, hogy eltorzítja. Átcsoportosítja rajta a vonásokat, belső színészi alkatát elváltoztatja és művészetének hangsúlyát máshová teszi, mint ahol van. Az emlékezet éppúgy „beskatulyáz", mint a közvélemény vagy a fantáziátlan rendező. Csak még kegyetlenebbül, mert a halott művész már nem is védekezhet ellene. Fejemet merném tenni rá, hogy száz néző közül nyolcvan Mihályi Ernőre mint komikus színészre emlékszik. „Az, aki a Fekete Pétert játszotta!" Csakugyan, játszotta az operettben Pierre Lenoirt, ezt a viccből csinált embert. Játszott a „Liliben is egy lágyagyú grófot. Játszott a „Párizsi expressz?’-ben és a „Csodabár”-ban. Játszott három évig — 1938-tól 1941-ig — csak kabarészerepet. Játszotta a „Janiká”-ban a Színigazgatót. Ez mind igaz. Nincs benne semmi szégyelnivaló. De játszotta az „Éjjeli menedékhely” Báróját is ebben a városban. Játszotta a „Vadkacsa” Hjalmar Ekdal-ját, a „Hat szerep keres egy szerzőt” igazgatóját, a „Naplemente előtt” öreg háziorvosát, Steinitz doktort. Gorkij és Ibsen és Pirandello és Hauptmann nem viccből, hanem emberi anyagból: vérből, érzelemből, tragikumból, jellemből és sorsból csinált figuráit. S igazabbul, nagyobbszabásúan, megszenvedettebben, mélyebben játszotta őket a Fekete Péternél, amelynek csak a felületén lehet játszani, mert kártyafigura s a hátlapja gyári minta. Ezekben a szerepekben volt otthon, a többiben csak szállóvendég. Mihályi Ernő nem buffo volt, nem operettkomikus, hanem jellemszínész. A legjobbak egyike. Hegedűs, Sugár, Kabos utóda. Leírták róla, alig túlozva, hogy Chaplint — Hozzányúltak az arcomhoz és ezt az ember nem tudja elfelejteni! — Ezt a mondatot Hunyady Sándor „Lovagias ügy" című játékában mondta el, mint Virág úr, kicsiket esett, öregedő könyvelője egy kicsi vállalatnak. Virág úr pofont kapott a darabban valakitől, aki erősebb volt nála és exisztenciájában biztosítottabb. Mihályi a pofon elcsattanása után a szerepet úgy játszotta végig, hogy Virág úr ma is él valahol közöttünk. Úgy él, ahogyan ő életet Mihályi Ernő