Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1960-07-08 / 28. szám

HALW­ IMYODO dBJOK­ ­a elfogyott a tü­zelő „pályázás” közben — szí­nésznyelven ez volt a vidéki komédiás­élet találó neve, kifejez­ve a pályát, a vándor­lást, sőt egy kicsit még a közönség kegyeiért való versengést is — kenye­­respajtásával, Rajz Já­nossal közösen lakott al­bérleti szobácska falára festette szemöldökceruzá­val és pirosítóval a tüzet. Annál melegedtek. Tu­dott rajzolni, valaha gra­fikusnak készült. Valahányszor Mihályi Ernő humoráról szó esik színésztársaságban, ezt a groteszk fintort látom magam előtt, ahogyan egy vidám és bölcs em­ber fittyet hány a sa­nyarú sorsnak. Fűtetlen a szobája? Fest magának meleget. Némiképp a szí­nészi pálya s a művész­sors jelképének érzem ezt a hátborzongatóan ko­mikus és kacagtatóan el­keseredett mozdulatot. Mihályi Ernő humorá­nak mélyén ez az em­beri dac lappangott. Aztán a „pályázás” ke­serű­ édes korszakának elmúltával, már népszerű fővárosi színészként, in­terjút adott egyszer a maszkírozásról. Kitűnő maszkokat tudott csinál­ni magának — egy erről szóló könyv példaként fényképet is közöl valame­lyik maszkjáról. Nyilat­kozatának mégis ez volt a lényege: — A színésznek a lel­két kell kimaszkíroznia. Mihályi Ernő színészi hitvallásának is beillik ez a mondat. Halála óta tizenegy esz­tendő telt el. S a múló időnek az ő esetében nem az a legnagyobb veszé­lye, hogy elhalványítja az arcát a néző emlékezeté­ben. Hanem az, hogy el­torzítja. Átcsoportosítja rajta a vonásokat, belső színészi alkatát elváltoz­tatja és művészetének hangsúlyát máshová te­szi, mint ahol van. Az emlékezet éppúgy „be­skatulyáz", mint a közvé­lemény vagy a fantáziát­lan rendező. Csak még kegyetlenebbül, mert a halott művész már nem is védekezhet ellene. Fejemet merném tenni rá, hogy száz néző közül nyolcvan Mihályi Ernőre mint komikus színészre emlékszik. „Az, aki a Fe­kete Pétert játszotta!" Csakugyan, játszotta az operettben Pierre Lenoirt, ezt a viccből csinált em­bert. Játszott a „Lili­ben is egy lágyagyú gró­fot. Játszott a „Párizsi expressz?’-ben és a „Cso­­dabár”-ban. Játszott há­rom évig — 1938-tól 1941-ig — csak kabaré­­szerepet. Játszotta a „Ja­­niká”-ban a Színigazga­tót. Ez mind igaz. Nincs benne semmi szégyelni­­való. De játszotta az „Éjjeli menedékhely” Báró­ját is ebben a városban. Ját­szotta a „Vadkacsa” Hjal­­mar Ekdal-ját, a „Hat szerep keres egy szerzőt” igazgatóját, a „Naple­mente előtt” öreg házi­orvosát, Steinitz doktort. Gorkij és Ibsen és Piran­dello és Hauptmann nem viccből, hanem emberi anyagból: vérből, érze­lemből, tragikumból, jel­lemből és sorsból csinált figuráit. S igazabbul, nagyobbszabásúan, meg­­szenvedettebben, mélyeb­ben játszotta őket a Fe­kete Péternél, amelynek csak a felületén lehet ját­szani, mert kártyafigura s a hátlapja gyári minta. Ezekben a szerepekben volt otthon, a többiben csak szállóvendég. Mihá­lyi Ernő nem buffo volt, nem operettkomikus, ha­nem jellemszínész. A leg­jobbak egyike. Hegedűs, Sugár, Kabos utóda. Le­írták róla, alig túlozva, hogy Chaplint — Hozzányúltak az ar­comhoz és ezt az ember nem tudja elfelejteni! — Ezt a mondatot Hunyady Sándor „Lovagias ügy" című játékában mondta el, mint Virág úr, kicsi­ket esett, öregedő könyve­lője egy kicsi vállalat­nak. Virág úr pofont ka­pott a darabban valaki­től, aki erősebb volt nála és exisztenciájában bizto­­sítottabb. Mihályi a po­fon elcsattanása után a szerepet úgy játszotta vé­gig, hogy Virág úr ma is él valahol közöttünk. Úgy él, ahogyan ő életet Mihályi Ernő

Next