Film Színház Muzsika, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-17 / 46. szám
hegyedikMI ELMULTIDŐR NYOMÁBM... Ez a tett színhelye — mondja az író (Mándy Iván) a színésznőnek Az autó a Józsefváros felé halad... A volánnál Sennyei Vera ül, a „Mélyvíz” című darab főszereplője, mellette a szerző, Mándy Iván. Sennyei egy józsefvárosi ruhatárosnőt játszik a Petőfi Színházban színrekerülő darabban, akit azért ünnepelnek a darab első jelenetében, mert immár húsz éve példás őrangyala a kabátoknak, kalapoknak Kinn a második világháború dúl, ám a ruhatárban béke hono. De csakhamar kiderül, hogy ott sem. Egy kabát eltűnik, s az előbb még ünnepelt Mamából vádlott lesz. A társaság elhatározza, hogy nem hagyják a ruhatárosnőt, s mert úgy vélik, hogy meglelhetik a tolvaj nyomát, utánamennek raktárakba, zugokba, pincékbe. S így tárul fel majd a színpadon a Józsefváros, a Teleki tér és környékének világa, embereinek élete. — Itt vagyunk, — szól az író a színésznőnek a Mátyás téren. Kiszállnak. Ez a „tett" színhelye, mondja Mándy. — Valahol a közelben volt itt egy tánciskola, ahol egy kabát „elcsúszott" a ruhatárban. Valaki látni vélte a tolvajt, erre mindenki lezúdult a térre, s a ruhatárosnővel együtt járni kezdték az utcákat. Elfáradtak. Az asszonyt is megunták, de menni kellett. Az utca, a keresés izgalma nem engedte őket. — És meg lett végül a kabát? — kérdi a színésznő. — Azt hiszem — nem. — És azért íródott a darab, hogy elégtételt kapjon az az asszony? — Azért is. — Sokat gondolkoztam, — szólal meg a színésznő — milyen is lehet ez a ruhatárosnő. A férje otthagyta. A lánya nem hajlandó érintkezni vele. Magányos. A tánciskola ifjúságából megpróbált új családot teremteni. Mindig jóhiszemű és mindig rosszkor. S ezért sodorják végig utcáról utcára mint a falevelet. Hogy fejezné ki — fordul az íróhoz — egy mondatban a darabot? — Egy ruhatárosnő pokoljárása. Hosszú falépcsőt látunk most. Aki fentről jön úgy érezheti, mintha az út az alvilágba vezetne. — Én, — emlékszik viszsza a színésznő — a Baross utcában születtem. Gyermekkoromban furcsa üzleteket láttam erre. Először izgalmasnak tartottam ezt a világot, de később észrevettem, valami különös reménytelenség van ezeknek az embereknek az arcán. Úgy éreztem, itt nem tudnak semmit eladni. Csak ülnek, ülnek és ülnek... — Igen, —veszi át a szót az író, — nemzedékek gubbasztottak a bódékban, a pincékben a háborútól s a szegénységtől ingerelve és valami véres dühvel vetették rá magukat a vevőre, aki a megváltójuk és furcsa módon örök ellenségük is volt. De mindezen keresztül áttűzött rajtuk a humor.+ Meg az életvágy — mondja a színésznő. —