Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-05 / 1. szám
Televízió és rádió szilveszter 1961 (Folytatás) Don Quijote áttanul... Rendkívüi sokrétű, filozofikus mélységű és mégis mulatságos história volt Vészi Endre „Don Quijote utolsó kalandja’ című rádiójátéka. Egy különc hercegecske elhatározza: ha rátalál az igazi kóbor lovagra, akkor vagyonát, birtokát rátestálja. Csakhogy az első jelentkező, egy ál-lovag, s az igazi búsképűnek csak a várárok lesz jutalma. Ő azonban hű marad önmagához, megsegíti Lucindát, akit megszorongat egy hevesvérű tolakodó és a mindenáron férjhezmenni akaró, éltes asszonyságról elhiszi, hogy Dulcinea. Szóval, az igazi Don Quijote-t arról lehet most is megismerni, hogy csak az álmokat hiszi valóságnak, és nem hallgat a józan ész bölcsességére, mégis sikerült legyőznie az állovagot: a párbajt ő nyeri meg, a herceg már-már megteszi a hagyatkozást. De ekkor kérelmező parasztok jönnek, s a lovag a parasztok oldalára áll. A herceg most aztán kitagadja és börtönbe záratja, ahonnan csak úgy szabadulhat, ha fennen vallja csaló, ámító mivoltát. A búsképű nehezen, de belemegy ebbe az alkuba, s ezzel ki is bújik abból a ruhából, mely eddig jellemezte: többet nem adja magát át a káprázatos délibáboknak. Furcsa ez a morál. Az öreg, csalódott lovag így vigasztalja magát: „nem az emberre mértek itt csapást” . . . Ami úgy folytatódna, hogy csak a délibábokra. De vajon legszebb, legigazabb ténykedésének megtagadása, a parasztok segítségének elárulása, vajon nem emberségében csökkentette a lovagot? Vajon a „józan ész” itt nem egy alacsonyabbrendű etika elfogadását is jelenti-e? A lovag áttanult, már tudja, hogy néha hazudni kell, nem lehet fejjel a falnak menni. De egyben elfogadja azt az elvet is, hogy ha kell, meg lehet tagadni a legszebbet is, csakhogy kiszabaduljunk a kelepcéből. Ez a fajta „józan ész" nagyon is kétértelmű. Vészi a paródia mulatságos filozófiájában ezt a kétértelműséget nem dönti el, sőt, a kompromisszummal szabaduló lovagot egyértelműen magasabbrendűnek érezteti a darab végén. Délibábellenessége már-már ideálellenesség. Mindazonáltal, ilyen színvonalas, elgondolkoztató és végig lebilincselő játékot régen hallottunk a rádiószínpadon. Legfőbb erénye az a hangszínpadon nagyon is kamatozó felépítési elv volt, hogy a képszerű cselekményt a gondolati szimbólumok oldaláról igyekezett megközelíteni. Így sokszor kellett találó fordulatainak szellemességén, fogas feladványain nevetve gondolkoznunk. Ezt a „logikai" tempót jól domborította ki Varga Géza ügyes rendezése. Pécsi Sándor, mint búsképű lovag, könnyed és mégis döcögőre mímelt nagyotmondásával, körülményességével és józanodni nemtudásával színezte megmosolyogni való kedvessé, alakját, Dulienát alakító, Ladomerszky Margit egyszerre tudott póriasan egyszerű, közönségesen kapzsi és ügyesen élveteg vonásokat felvenni alakja portréjára. Ladányi Ferenc intrikus ál-lovagját kissé keménynek éreztük, Pethes Sándor herceg játékában a kedves együgyűséget kellő ütemben váltja fel az érdekeit védő okosság ellenszenves korlátoltsága. Még Demjén Gyöngyvér (Lucinda) és Tompa Sándor (Sancho Pansa) jó karakter kidolgozását említenénk meg. A zenével, melyet kitűnő tolmácsolásban (a Rádió Szimfonikus Zenekarát Sebestyén András vezényelte), hallottunk — nem voltunk megelégedve. Töredékesnek tűnt, mert inkább a komikus színeket húzta alá, elhagyva a filozofikusabb, „komolyabb” tónusokat. A Vadember (Kazal László és Rátonyi Róbert) Hogyan él Bede János? A riporter Sinkovits Imre és Tompa Sándor (TV — Vörös Ilona felv.) (gy]