Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-02-16 / 7. szám

JEAN MARTINON, a Düs­seldorfban élő francia kar­mester és zeneszerző 8-án a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte a Ze­neakadémián. A hangverseny első újdonsága, Martinon egy görög tragédiához írt nyitánya kellemes meglepe­tést keltett, s kitűnő felké­szültségű, értékes zeneszer­zőnek mutatta be az est vendégkarmesterét. A nyi­tány egy meglevő színpadi mű, Martinon „Héctibe” cí­mű operájának zenéjéből ké­szült, s főként hangulatte­remtő erejére, drámai szug­­gaszti­vitására kellett felfi­gyelnünk.­­ Hindemith leg­értékesebb szimfonikus alko­tása, a Mathis-szimfónia kö­vetkezett ezután. őszintén sajnálhatjuk, hogy a Rádió­zenekar nem a legjobb disz­pozícióban lépett a dobogó­ra, s egymást érték a tech­nikai bizonytalanságok és pontatlanságok. Martinon ez­úttal is - akárcsak első, operai hangversenyén - in­kább jó muzsikusnak, mint virtuóz készségű dirigensnek bizonyult, tolmácsolásában ugyanakkor érezhettük a stí­lusnak és az autentikus mű­ismeretnek ritka elhitető erejét. Több próbalehetőség­gel talán - ha a karmeste­ri koncepció és a techni­kai megvalósítás egyenlő ér­tékkel találkozik - tökéletes előadás született volna. A műsor második részé­ben „újdonságként” Albert Roussel francia zeneszerző harminc évvel ezelőtt irt III. szimfóniáját hallottu­k,­­ Magyarországon először. Rous­sel művészetében ez a mű stílusfordulatot jelez: a kom­ponista „neoklasszikus” al­kotókorszakának kezdetét. A szimfónia tartalmi közölni­valója, zenei gondolatainak értéke azonban úgy éreztük nem tudja betölteni a mű­faj kereteit, s inkább di­­vertimentomuzsika, mint szimfónia.­­ A koncert leg­egységesebb produkcióját a zárószámnak, Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjének köszön­hettük. Zenekar és karmes­ter itt talált legjobban egy­másra, egy szép előadás él­ményével búcsúztatva közön­ségét. (fábián) A BUDAPESTI KAMARA­­ZENEKAR hétfői hangverse­nyét Britten Sinfoniettája nyitotta meg. Ez az Op. 1. jelzésű mű természetesen csak annyiban első alkotás, hogy az alkotó véleménye szerint itt talált rá első­­ízben önmagára, saját hang­jára. Egyébként még több benne a keresés, mint a ki­forrott megoldás. Az est él­ménye Debussy két tánca volt, egy „szent” és egy „profán” tánc. A szigorú ökonómiával összefogott két rövid darab gazdag dalla­mokkal ajándékozza meg a legkevésbé dallamos hang­szert: a hárfát. Viszont e hangszer Lubik Hédi kezé­ben épp arról az oldaláról FERENCZY GYÖRGY 3-án tartotta zongoraest­jét a Zeiteakadémia nagy­termében. A szép sikerű est műsorán C. Franck Couperin, Scarlatti, Cho­pin és Schumann művek szerepeinek mutatta meg magát, amely­ről a legkevésbé ismerjük, az árnyalatos, sokrétű, min­den szárazságtól ment meg­szólalás bőségéről. Vass La­jostól „Két fonódal” címen népdalfeldolgozásokat kap­tunk. E két dal alapötleté­vel, kevéssel sokat mondó kidolgozásával, énekes ihle­tésével telitalálat, kiváltkép annak éreztük Sándor Judit elragadóan friss, hangulatte­remtő előadásában. Katona Agnes Mozart ke­vésbé ismert D-dúr zongora­­versenyét játszotta. Az utol­só tétel nem eléggé tisztá­zott tempóviszonyai között nem érvényesült kellőképen annak kicsattanó vidámsá­ga, de jól hatott az első té­tel sok virtuóz vonása és méginkább a középső őszinte, igaz poézise. Szíve­sen hallgattuk Schubert if­júkori B-dúr szimfóniáját, ezt a derűs muzsikát, noha Varga Pál kolerikusan izgé­­kony, lelkes vezénylése csak helyenkint tudta ki­mozdítani együttesének tag­jait jól megalapozott nyu­galmukból. Molnár A. Jenő FOLYTATÁS A 22. OLDALRÓL Jean Martinon Varga Pál és a szólisták: Lubik Hédi, Sándor Judit és Katona Ágnes. (Kertész Gy. felv.)

Next