Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-16 / 7. szám
JEAN MARTINON, a Düsseldorfban élő francia karmester és zeneszerző 8-án a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte a Zeneakadémián. A hangverseny első újdonsága, Martinon egy görög tragédiához írt nyitánya kellemes meglepetést keltett, s kitűnő felkészültségű, értékes zeneszerzőnek mutatta be az est vendégkarmesterét. A nyitány egy meglevő színpadi mű, Martinon „Héctibe” című operájának zenéjéből készült, s főként hangulatteremtő erejére, drámai szuggasztivitására kellett felfigyelnünk. Hindemith legértékesebb szimfonikus alkotása, a Mathis-szimfónia következett ezután. őszintén sajnálhatjuk, hogy a Rádiózenekar nem a legjobb diszpozícióban lépett a dobogóra, s egymást érték a technikai bizonytalanságok és pontatlanságok. Martinon ezúttal is - akárcsak első, operai hangversenyén - inkább jó muzsikusnak, mint virtuóz készségű dirigensnek bizonyult, tolmácsolásában ugyanakkor érezhettük a stílusnak és az autentikus műismeretnek ritka elhitető erejét. Több próbalehetőséggel talán - ha a karmesteri koncepció és a technikai megvalósítás egyenlő értékkel találkozik - tökéletes előadás született volna. A műsor második részében „újdonságként” Albert Roussel francia zeneszerző harminc évvel ezelőtt irt III. szimfóniáját hallottuk, Magyarországon először. Roussel művészetében ez a mű stílusfordulatot jelez: a komponista „neoklasszikus” alkotókorszakának kezdetét. A szimfónia tartalmi közölnivalója, zenei gondolatainak értéke azonban úgy éreztük nem tudja betölteni a műfaj kereteit, s inkább divertimentomuzsika, mint szimfónia. A koncert legegységesebb produkcióját a zárószámnak, Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjének köszönhettük. Zenekar és karmester itt talált legjobban egymásra, egy szép előadás élményével búcsúztatva közönségét. (fábián) A BUDAPESTI KAMARAZENEKAR hétfői hangversenyét Britten Sinfoniettája nyitotta meg. Ez az Op. 1. jelzésű mű természetesen csak annyiban első alkotás, hogy az alkotó véleménye szerint itt talált rá elsőízben önmagára, saját hangjára. Egyébként még több benne a keresés, mint a kiforrott megoldás. Az est élménye Debussy két tánca volt, egy „szent” és egy „profán” tánc. A szigorú ökonómiával összefogott két rövid darab gazdag dallamokkal ajándékozza meg a legkevésbé dallamos hangszert: a hárfát. Viszont e hangszer Lubik Hédi kezében épp arról az oldaláról FERENCZY GYÖRGY 3-án tartotta zongoraestjét a Zeiteakadémia nagytermében. A szép sikerű est műsorán C. Franck Couperin, Scarlatti, Chopin és Schumann művek szerepeinek mutatta meg magát, amelyről a legkevésbé ismerjük, az árnyalatos, sokrétű, minden szárazságtól ment megszólalás bőségéről. Vass Lajostól „Két fonódal” címen népdalfeldolgozásokat kaptunk. E két dal alapötletével, kevéssel sokat mondó kidolgozásával, énekes ihletésével telitalálat, kiváltkép annak éreztük Sándor Judit elragadóan friss, hangulatteremtő előadásában. Katona Agnes Mozart kevésbé ismert D-dúr zongoraversenyét játszotta. Az utolsó tétel nem eléggé tisztázott tempóviszonyai között nem érvényesült kellőképen annak kicsattanó vidámsága, de jól hatott az első tétel sok virtuóz vonása és méginkább a középső őszinte, igaz poézise. Szívesen hallgattuk Schubert ifjúkori B-dúr szimfóniáját, ezt a derűs muzsikát, noha Varga Pál kolerikusan izgékony, lelkes vezénylése csak helyenkint tudta kimozdítani együttesének tagjait jól megalapozott nyugalmukból. Molnár A. Jenő FOLYTATÁS A 22. OLDALRÓL Jean Martinon Varga Pál és a szólisták: Lubik Hédi, Sándor Judit és Katona Ágnes. (Kertész Gy. felv.)