Film Színház Muzsika, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-10-05 / 40. szám

(Folytatás a 1. oldalról) hűnek tűnik és természetesnek, mint a milói Vénusz szépsége, Mona Lisa mosolya, vagy a Háború és béke írói nyelve, melyről min­den fogékonyabb olvasó azt hiszi, maga is megpróbálhatná. Johann Sebastian Bachról mondják, hogy egy alkalommal megjegyezte: az orgonajáték voltaképpen a legegyszerűbb dolog a világon, az embernek csak a megfelelő időben a meg­felelő billentyűket kell megütnie. Valahogy így vagyunk Ojsztrah játékával is. Hiszen mindez olyan mag­át­ól értetődő: a hangszer — melybe Stradivari, a hegedűkészítők királya lehelt lelket — szinte magától dalol. Énekel a legszebb emberi hang kifejezőerejével és megejtő, varázsos szépségével, ahogyan csak a napsütötte Itália kék ege alatt dalolhatott, amikor mestere és alkotója kezéből kikerült. Az ujjakat pedig csak a húrokra kell illesz­teni, s máris felcsendül a Mű, úgy ahogyan megalkották. Szinte kedvünk támad oda­menni, hogy mi is utána csináljuk. Ez az alapvetően klasszikus, azt is mond­hatnánk antik, apollói vonás az Ojsztrah előadóművészetében. „Ha valakinek monda­nivalója van számomra, fogalmazza egysze­rűen és szabatosan. Problematikus bennem is van éppen elég”. A goethei mondás, a klasz­­szikus mester követelménye érvényes erre az előadásmódra. Ojsztrah mindig egyszerű és szabatos, s ami a műben problematikus — mint századunk nagyjainál, Hindemithnél, Bartóknál, Prokofjevnél — klasszikus érvé­nyűvé nemesül. Mintha csak ezt mondaná: íme amit ti oly ellentmondásokkal terhesnek éreztek, valójában ilyen kicsiszolt, ilyen vég­érvényes. Csak az utat kell megtalálnunk hozzá. A kortárs művek valóságos történeti távlatba kerülnek, amikor egy nagy előadó­egyéniség ilyen készen, ilyen éretten tolmá­csolja őket. A démoni, dionütoszi vonások hiányoznak. Antik derű és klasszicitás sugár­zik belőle. Minden nagy alkotónak ezek vol­tak a legszebb pillanatai, amikor úgy érezte: ajándékba kapott valamit az élettől, az ihlető természettől. És velük az emberiségnek is ezek voltak a legáldottabb korszakai, amikor élet és világ békítő harmóniában találkozott művészetében. Ez a múzsák, a művészetek legszebb ajándéka, s ezt adta nekünk Ojszt­rah is azon a két estén az Erkel Színházban: a hitet, hogy élni szép, hogy élni érdemes. Fábián Imre Előadás, próba, be­mutató ... Az 1962 63-as színházi évad immár visszavonhatatlanul megkezdődött. Az első bemutatók nagy része is lezajlott már a buda­pesti és vidéki színhá­zakban. Képeink a pre­mier napjának hangula­tát, pillanatait őrzik szí­nészről, előadásról.

Next