Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-12 / 11. szám
olyan leckét, amelyre a közönség nem tud felelni. Mert, ha erőszakosan válaszra kényszerítik, nem lesz őszinte. — Mit ért kényszeren? — A közönség nyersanyag. Nem szeretem, ha előre rábeszéljük, hogy legyen elragadtatva attól, amit majd lát. A nevelés legjobb eszköze a széles skálájú, átfogó művészetpolitika. S azon belül a jellemző mozzanatok hangsúlyozása. — Vagyis a karikatúra? — Az. A karikatúra mindig a legjobb portré. Ha valakit, vagy valamit jellemezni akarok, akkor nem részletekbe bocsátkozom, hanem azt húzom alá, ami benne vagy rajta a leglényegesebb. Ennek a módszernek a nevelőhatása azért is jó, mert sűrített. Tudja, mi a siker? A mű és a közönség egyidőben való találkozása. A poros alkotásnak épp úgy nincs sikere, mint a még megemészthetetlennek. Én úgy érzem, hogy az Üvegfigurák előadása a József Attila Színházban volt a jó példája annak a fajta absztrakt színházi játéknak, amely korszerű is, mégis teljességgel érthető a nagyközönség számára. Tehát: siker. — Íme, eljutottunk az absztrakció égető kérdéséhez. Erről mi a pszichiáter véleménye? — Fejlődésünk első állomása a konkrét volt. Abból haladunk az absztrakció felé. De az emberi agyvelő a régi élménymódokat még nem rúghatta fel teljesen. Nem pusztán fogalmilag élünk. Az emberek többsége még nem tart ott, hogy érzékszervek nélkül, mondjuk vakon is, boldog lenne. Ezt is karikírozva mondtam. De ez az igazság. Noha nemcsak a művészet, hanem a szellemi élet minden terén az absztrakció felé haladunk, befogadóképességünk még ragaszkodik a fül, a szem, a tapintás konvencionális élményéhez is. A művészet kérdései azért is olyan izgalmasak, mert átmeneti korszakát éljük. A romantikától már elszakadtunk, de a teljes absztrakció érzékeléséhez még nem érkeztünk el... Az érdekes az, hogy a pszichiáter optimistábban és kevésbé bonyolultabban látja a kor művészeti kérdéseit, mint akárhány műítész ... Gách Marianne Ne látsszék áldozatnak az ember ARTHUR MILLER ÚJ MŰVÉT PRÓBÁLJÁK A VÍGSZÍNHÁZBAN »Az a legfontosabb, hogy ne látsszék áldozatnak az ember» — hangzik fel egy mondat a Vígszínházban. Arthur Miller »Közjáték Vichyben« című drámájának olvasópróbái folynak Horvai István vezetésével. Szinte Gábor díszlettervének — bár még csak jelzésében látjuk — drámai, kafkai hangulata van. Kopárak, szigorúak a falfelületek. Kanyargós, sötét a folyosó, amely talán a menekülésbe, talán a halálba visz. S a háttérben az embertelenség pere folyik az emberek ellen. Hat férfit látunk egy padon ülni. Latinovits Zoltánt, Benkő Gyulát, Kern Andrást, Pethes Sándort, a vendég Darvas Ivánt és a főszereplő Várkonyi Zoltánt. Az író jellemzése szerint úgy ülnek ott, mint egy kis zenekar, amely megfagyott, amikor pedig éppen elkezdett volna játszani. Ezeket a férfiakat 1942. egyik reggelén fogták el a nácik Vichyben. A városról eddig azt hitték, mentesül a faji megkülönböztetés alól. Bűnük, hogy élni, dolgozni mertek, nem figyeltek fel a készülő veszélyre. »Volt nekem egy kis zenekarom» — mondja majd a Von Berg herceget alakító Darvas Iván. — »Amikor a németek bejöttek Ausztriába, három zenész szökni készült. Én meggyőztem őket, hogy nem történhet semmi bajuk. Levittem őket a kastélyomba. Az oboista húsz vagy huszonegy éves volt.. Az embernek elállt a lélegzete, olyan csodálatosan játszott. A kertből vitték el. Felrángatták a székéből. A hangszere úgy hevert ott a gyepen, akár egy halott csontja... Nem él már. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy bejöttek és leültek és végighallgatták a próbát. És akkor vitték el... Mondhatom, most már semmi sem tilos. Semmit. Miller művének egyszerű embereit is az életük csúcsán vitték a fasiszták a fogdába. A pincér bűne, hogy kiszolgál. A színészé, hogy játszotta Cyranót, Leducé (Várkonyi Zoltáné), hogy rejtekhelyéből elindult feleségének fájdalomcsillapítót szerezni, mert az emberség törvénye erősebbnek bizonyult a lelkében, mint az önvédelem törvénye. És a dráma során Miller szereplői ebben a megalázó, mindenkit pőrére vetkőztető helyzetben az uniformizálódást hirdető megszállók előtt megpróbálnak megszabadulni lelki bénaságuktól, megőrizni magukat. Innen már csak egy lépés az út, a hősiesség, az önfeláldozás felé. Játszani kezd a megfagyott zenekar.* Arthur Miller »A realizmusról» szóló füzetében így jellemzi korunk egyszerű hősét: »Annak semmiféle jelentősége nincs, hogy a modern színmű fűszeressel vagy köztársasági elnökkel foglalkozik, ha a hős a maga elé tűzött vállalkozókba az elképzelhető legnagyobb szenvedéllyel száll... Én egyébként azt hiszem, hogy szembe kell nézni a halál tényével, ha meg akarjuk magunkat erősíteni az életben». Nagy Judit I I I I I Kihallgatásra várva (Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Kern András és Pethes Sándor (Koncz felv.) 11