Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-09 / 15. szám

A várakozók (Szakáls Miklós, Nagy István, Márkányi Endre, Molnár Tibor, Latinovits Zoltán és Benkő Gyula) Hon­ítik lichtben ARTHUR MILLER DRÁMÁJA A VÍGSZÍNHÁZBAN A­rthur Micher legújabb műve a század drá­mairodalmának nagy alkotása. Az előzmények: 1955-öt írunk. Milder drámaírói pá­lyája hirtelen megszakad. A megelőző nyolc évben öt drámát irt, e darabok mindegyike egy törvény életművének kőtábláján. Most úgy látja, hogy mind­az, ami körülö­tte végbe­megy, a második világhá­ború kezdetével megindult folyamat tetőpontja, a vé­tek általánossá fajulása egy olyan mozgás, melyben még a szándéktól is füg­getlenül terjed a bűn. Mil­ler, a magánember és tár­sadalmi lény — zsákutcá­ba kerül". A kérdés: miit kezd ilyen körülmények között ars poeticájával, mellyel gyűjteményes kö­tetének önvallomását zár­ja: műveimmel szeretném bizonyítani, hogy »bár erők összegéből jöttünk létre, többek vagyunk az erők összegénél«. Úgy látszik, nem akar lemondani róla. Mi kell ehhez? Az, hogy ne takarja el a szemét E­z az első lépés, hogy a zsák­utcából is legyen kiút 1963-ban végre megszü­letik az első válasz: a »Bűnbeesés után.» Ennek a drámának homlokterében privát világának pokla és a felelősségtudatba vetett hite áll. Ami ezután következik: váratlan. 1964 januárjában repülőgépre ül és Majna-Frankfurtba utazik, az auschwitzi háborús bűnö­sök perének tárgyalására. Májusra kész a »Közjáték Vichyben«. A játék színtere egy rendőrségi helyiség váró­terme. Jobbra egy folyosó­­kanyar végén láthatatlan ajtó. Az utcára vezet, ezt abból tudjuk meg, hogy amikor kinyílik, végigsza­lad az élet fénye a szürke falon. A fal előtt lócákon hamis papírokkal bujkáló zsidók ülnek. Az életből jöttek, és rövid igazoltatás után sorban elnyeli mind­egyiket egy másik, egy barna ajtó. Az ajtó mögül a fogdába vezet az út, on­nan a lepecsételt marha­vagonokba, a lágerba, a gázkamrákba. De ezt a témát már meg­írták. Mi lesz Miller drá­májában az új, a más? A rendőrségi szoba szür­ke fala lassan elmosódik, a világ kitárul, s olyan emberek állnak előttünk, akik személyes sorsuk kö­rülményei között egyetlen kérdésre keresik a választ: hol van a kiút? Ez a thrilleri életmű alap­kérdése. Drámájában egy­szerre néz ránk vissza a háborús Vichy rendőrszo­bájának végzetes atmosz­férája, és az értékek el­­embertelenedésének a Mű­sért napjainkban körül­vevő világa. Alakjai egy­szerre élnek a dráma reá­lis színterében, s egy gon­dolati régióban, melynek filozófiai tartalmát az élet­tel és az életért folytatott nagy maleri polémia adja. A koldus-cigány úgy lé­pi át a barna ajtó küszö­bét, ahogy az állat lép a bárd alá — teljesen öntu­datlanul.. A kommunista villanyszerelő a társada­lom törvényszerűségét ma­gyarázza társainak — ez a személyes sors felolva­­dása egy közös ügyben. A pincért megdermeszti az iszony; a festő az abszur­ditás, a véletlen erejében hisz; a színész az illúzió­­teremtésben; a gyerek ön­maga ártatlanságában; az öreg tollkereskedő az is­tenben; az osztrák arisz­tokrata a kívülállásában; s a pszichiáter tanár — be­lőle különös meggyőződés sugárzik. Mikor már tudják, mi vár rájuk, kilép az iroda ajtaján az igazoltatásokat végző német csapattiszt és bejelenti parancsnokának, a fajbiológus professzor­nak, hogy ő ehhez a mun­kához nem ért, és nem kér belőle. A professzor meg­fenyegeti. Az őrnagy le­issza magáit és Leduc, a pszichiáter ekkor­­megpró­bálja a lehetetlent: segítsé­gét kéri a meneküléshez. A német­­tisztet felháborí­totta, amiben részt kell vennie, de számára a fog­lyokon valló segítség a ha­lált jelenti. Ha élni akar, életét mások elpusztításá­val kell megváltania. Í­­gy tárul fel az iszonya­tos mechanizmus. Így zárul be a pokoli kör, amelyből nincs kiút, mert az emberi értékek rendszere kívülrekedt ezen a körön. Egyetlen ember áll a színpadon, a tévedés­ből lefogott árja osztrák herceg, aki a kívülálló megrendül­tségével figyeli a történteket, de úgy látszik, többet nem tehet, m­int hogy segítséget ígér a pszi­chiáter családjának, vál­lalja, hogy üzenetet visz majd, hiszen az ő papírjai rendben vannak, bizonyá­ra rövidesen távozhat De mikor a bűntudattól meg­rendült von Berg herzeg kijelenti: »Lesznek még emberek, akik tudják, hogy ami itt végbemegy, azt nem szabad megtenni». Leduc végső szavaival így tart törvényt felette: »Az önismeretünkhöz tartozik annak az ismerete, hogy nem mások vagyunk. És zsidó csak elnevezése an­nak az idegennek, annak a kinnak, amelyet nem ér­zünk át, annak a halálnak, melyet úgy tekintünk csak, mint egy hűvös absztrak­ciót. Minden embernek megvan­ a maga zsidója, a másik ember. A zsidónak is megvan a maga zsidója. És most, éppen most ma­gának is látnia kell, hogy megvan a magáé is, az az ember, akinek a halála magának megkönnyebbü­lést okoz, mert nem maga halt meg, mert ezt érzi.

Next