Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-07 / 19. szám
Elképzelt utójáték a Közjátékhoz INTERJÚ — TÍZ SZEREPPEL Arthur Miller új drámájában — is Közjáték Vichyben — utcai razziákon elfogott emberek várakoznak a Gestapo előszobájában. Egy-egy felvillanó arc — megannyi embersors. A Vígszínház mesteri előadásában ezek a sorsok tárulkoznak fel. A riporter ezúttal nem a színészeket kérdezte meg szerepükről, mintha csak ő is az elfogottak padján ülne, a szerepeknek tett fel kérdéseket. S ha szóban, maguk a színészek feleltek is — a szerepek nevében beszéltek. MARCHAND KERESKEDŐT (Szakáll Miklós) elsőnek hívták be és így — nemcsak hűvös modora miatt — alig ismerjük. ..Miért engedték el?” — kérdezzük tőle. — Szerintem teljesen természetes és helyes, hogy a német rendfenntartó erőkkel együttműködő ,,szabad" francia rendőrség személyi igazoltatást végez 1942-ben, Vichyben. A megszállott francia zónából és külföldről is az illegális elemek ezrei tódultak ide. Ezektől a kétes elemektől meg kell tisztítani az országot. Velem a hatóságok a legkorrektebbül jártak el. Személyesen cáfolhatom meg azokat a rémhíreket, hogy Vichyben a németek atrocitásokat követtek volna el. Engem az igazoltatási formaságok gyors és udvarias elintézése után természetesen azonnal elengedtek, és így még idejében érkezhettem az Élelmezési Minisztérium tárgyalására, ahová a hadiszállítmány-szerződést kellett elvinnem. A CIGÁNY (Nagy István) mintha nem fogná föl a veszélyt: „Mit tud arról, mi lesz a sorsa azoknak, akiket elvisznek?” — Mit akar? Elvisznek? Hát aztán? Hát mindig visznek valahová. Hát az én drága szüleimet is mindig vitték valahová. Tudja maga hol születtem? Hát valahol az úton. Az életem is olyan, mint az ördögé. Vándorlunk, vagy visznek. Nem mindegy? Hagyjanak nekem békét. Foltozom a fazekat, nem loptam. A PINCÉR (Harkányi Endre) nem hallgatott főnökére, pedig még jókor figyelmeztette, hogy tűnjön el. Mégis maradt: „Miben bízott, miféle remény tartotta itt?” — faggatjuk. — Kérem, én kiszolgáltam a német tiszt urakat is. Udvariasan szolgáltam ki őket. Miért ölnének meg? Az ember nem tudja elhinni, hogy őt meg lehet ölni. Miért éppen engem ölnének meg? Engem, akit kedveltek és akivel még tréfálkoztak is. Az nem lehet, hogy egyik percről a másikra ezt csak úgy elfelejtik... BAYARD ELEKTROMŰSZERÉSZ (Molnár Tibor) határozott, tisztán látó ember. Társait ő figyelmezteti mi vár rájuk, ő az egyetlen, aki tudja mi a dolga a világban: a jövőről beszél. De nem szól arról az útról, amelyen idáig eljutott „Mikor, hogyan lett kommunista és — miért?” — Marseille-ben születtem. Apám a kikötőnegyedben használt ruhával és egyéb használati tárgyak eladásával foglalkozott. A bolt mögött laktunk egy sötét pincében. Anyámat alig ismertem, oly korán halt meg. Hétéves voltam, mikor apámat elvitte a tüdőbaj. A kikötőben nőttem fel egyedül, rokon s testvér nélkül. Egy gyermektelen hajószegecselő munkás vett magához és nevelt fel. Neki köszönhetek mindent, azt a környezetet és életformát, hogy más nem válhatott belőlem, mint kommunista. Tőle tudom, hogy a félelmet, a halált és mindazt, ami elgyengít bennünket, le lehet győzni, túl lehet élni. LEBEAU, A FESTŐ (Latinovits Zoltán) a darab folyamán mindenről beszél. Úgy érzi, hogy ez az egész faji alapokra épített emberi viszonylat, ugyanúgy nem hasonlít a felfogható valósághoz, mint az ő képei: „ön szerint mi a köze az absztrakciónak a világ torzulásához?” — Most megnyugtat ez a kérdés, meg is lep. Nem szoktak tőlem kérdezni. Én kérdés nélkül próbálok felelni: művész vagyok. De talán így gyorsabban telik az idő, míg megtudom hová visznek ebből a hodályból ahová behoztak. Absztrakció alatt mit ért? Mert hiszen minden teremtő művészet absztrakció, nem? Látja, szeretném, ha ez is, ez a helyzet itt az őrszobán, vagy mi a fene ez a hely, ez is absztrakció volna. Nehezen fejezem ki magam. Tudja, foltban, színben, vonalban könnyebb. Hiszek a rajz hatalmában. Az nem hatalom? Hát most látom, hogy azok ott a másik szobában nem a rajzban hisznek. De talán ők is. Az orr vonalában. A vérsodrás irányában. Ha úgy tetszik, az is rajz. Látja, ennek a fajbiológusnak, vagy mi a csodának, minden olyan egyszerű. Ha így írom: 8 * az nyolc, ha így rajzolom, pok végtelent jelent. Ennek odabent én teljesen nyolc vagyok. Az egész hitem, tudatom, anyám, apám, lényem még a társadalom is. Nekem pedig végtelen. Végtelen nyomorúság, zavar, végtelen éhség. Igen, nagyon éhes vagyok. A kezem sem olyan biztos, mint volt A gondolataim sem. Minden szaggat, robban, feszül, lüktet. Sok a befejezetlen görbe, sok az egymás fölé meredő, fekvő, tülekedő, vízszintes és ferde vonal. Látja, a függőleges, a felkiáltójel, az merész. Talán nincs is. És én mégis a függőlegest kerestem az életemben. A felkiáltójel (a fejjel lefelé lógó ember) bizonyosságát és a függőleges felfelé mutató égi jelét. De magamban sohasem találtam. Megrajzolni sem tudtam. Talán így végzem, ilyen függőlegesen, lefelé lógó fejjel. Fordított Krisztus. És amit nem tudtam életemben megfogalmazni, majd megfogalmazom a halálomban. MONCEAU, A SZÍNÉSZ (Benkő Gyula) túlzott magabiztossága mögött félelem lapít, de még ebben a helyzetben is szerepre készül. — „Komolyan veszi ami itt történik, vagy azt gondolja ez is színház?” kérdezzük tőle szinte ingerülten. Idézetekkel válaszol: — Amennyiben a „természet utánozza a művészetet”, akkor színház. Vagy Shakespeare-rel szólva: „színház az egész világ és színész benne min- A 'Közjáték Vichyben« színpadán: az elektroműszerész, a pszichiáter orvos, a pincér, a festő, a színész, a fiú, az öreg zsidó és az osztrák herceg is .