Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-07 / 19. szám

Elképzelt utójáték a Közjátékhoz INTERJÚ — TÍZ SZEREPPEL Arthur Miller új drámájában — is Közjáték Vichyben — utcai raz­ziákon elfogott emberek várakoznak a Gestapo előszobájában. Egy-egy fel­villanó arc — megannyi embersors. A Vígszínház mesteri előadásában ezek a sorsok tárulkoznak fel. A riporter ezúttal nem a színészeket kérdezte meg szerepükről, mintha csak ő is az elfogottak padján ülne, a sze­repeknek tett fel kérdéseket. S ha szó­ban, maguk a színészek feleltek is — a szerepek nevében beszéltek. MARCHAND KERESKEDŐT (Sza­káll Miklós) elsőnek hívták be és így — nemcsak hűvös modora miatt — alig ismerjük. ..Miért engedték el?” — kérdezzük tőle. — Szerintem teljesen természetes és helyes, hogy a német rendfenntartó erőkkel együttműködő ,,szabad" fran­cia rendőrség személyi igazoltatást végez 1942-ben, Vichyben. A megszál­lott francia zónából és külföldről is az illegális elemek ezrei tódultak ide. Ezektől a kétes elemektől meg kell tisztítani az országot. Velem a ható­ságok a legkorrektebbül jártak el. Személyesen cáfolhatom meg azokat a rémhíreket, hogy Vichyben a néme­tek atrocitásokat követtek volna el. Engem az igazoltatási formaságok gyors és udvarias elintézése után ter­mészetesen azonnal elengedtek, és így még idejében érkezhettem az Élelme­zési Minisztérium tárgyalására, ahová a hadiszállítmány-szerződést kellett elvinnem. A CIGÁNY (Nagy István) mintha nem fogná föl a veszélyt: „Mit tud arról, mi lesz a sorsa azoknak, akiket elvisznek?” — Mit akar? Elvisznek? Hát aztán? Hát mindig visznek valahová. Hát az én drága szüleimet is mindig vit­ték valahová. Tudja maga hol szület­tem? Hát valahol az úton. Az életem is olyan, mint az ördögé. Vándorlunk, vagy visznek. Nem mindegy? Hagyja­nak nekem békét. Foltozom a fazekat, nem loptam. A PINCÉR (Harkányi Endre) nem hallgatott főnökére, pedig még jókor figyelmeztette, hogy tűnjön el. Mégis maradt: „Miben bízott, miféle remény tartotta itt?” — faggatjuk. — Kérem, én kiszolgáltam a német tiszt urakat is. Udvariasan szolgáltam ki őket. Miért ölnének meg? Az em­ber nem tudja elhinni, hogy őt meg lehet ölni. Miért éppen engem ölnének meg? Engem, akit kedveltek és akivel még tréfálkoztak is. Az nem lehet, hogy egyik percről a másikra ezt csak úgy elfelejtik... BAYARD ELEKTROMŰSZERÉSZ (Molnár Tibor) határozott, tisztán látó ember. Társait ő figyelmezteti mi vár rájuk, ő az egyetlen, aki tudja mi a dolga a világban: a jövőről beszél. De nem szól arról az útról, amelyen idáig eljutott „Mikor, hogyan lett kommu­nista és — miért?” — Marseille-ben születtem. Apám a kikötőnegyedben használt ruhával és egyéb használati tárgyak eladásával foglalkozott. A bolt mögött laktunk egy sötét pincében. Anyámat alig is­mertem, oly korán halt meg. Hétéves voltam, mikor apámat elvitte a tüdő­baj. A kikötőben nőttem fel egyedül, rokon s testvér nélkül. Egy gyermek­telen hajószegecselő munkás vett ma­gához és nevelt fel. Neki köszönhe­tek mindent, azt a környezetet és élet­formát, hogy más nem válhatott be­lőlem, mint kommunista. Tőle tudom, hogy a félelmet, a halált és mindazt, ami elgyengít bennünket, le lehet győzni, túl lehet élni. LEBEAU, A FESTŐ (Latinovits Zol­tán) a darab folyamán mindenről be­szél. Úgy érzi, hogy ez az egész faji alapokra épített emberi viszonylat, ugyanúgy nem hasonlít a felfogható valósághoz, mint az ő képei: „ön sze­rint mi a köze az absztrakciónak a világ torzulásához?” — Most megnyugtat ez a kérdés, meg is lep. Nem szoktak tőlem kér­dezni. Én kérdés nélkül próbálok fe­lelni: művész vagyok. De talán így gyorsabban telik az idő, míg megtu­dom hová visznek ebből a hodályból ahová behoztak. Absztrakció alatt mit ért? Mert hiszen minden teremtő mű­vészet absztrakció, nem? Látja, sze­retném, ha ez is, ez a helyzet itt az őrszobán, vagy mi a fene ez a hely, ez is absztrakció volna. Nehezen fe­jezem ki magam. Tudja, foltban, szín­ben, vonalban könnyebb. Hiszek a rajz hatalmában. Az nem hatalom? Hát most látom, hogy azok ott a másik szobában nem a rajzban hisznek. De talán ők is. Az orr vonalában. A vér­sodrás irányában. Ha úgy tetszik, az is rajz. Látja, ennek a fajbiológusnak, vagy mi a csodának, minden olyan egyszerű. Ha így írom: 8 *­ az nyolc, ha így rajzolom, po­k végtelent je­­­lent. Ennek odabent én teljesen nyolc vagyok. Az egész hitem, tudatom, anyám, apám, lényem még a társada­lom is. Nekem pedig végtelen. Végte­len nyomorúság, zavar, végtelen éhség. Igen, nagyon éhes vagyok. A kezem sem olyan biztos, mint volt A gon­dolataim sem. Minden szaggat, rob­ban, feszül, lüktet. Sok a befejezetlen görbe, sok az egymás fölé meredő, fekvő, tülekedő, vízszintes és ferde vo­nal. Látja, a függőleges, a felkiáltó­jel, az merész. Talán nincs is. És én mégis a függőlegest kerestem az éle­temben. A felkiáltójel (a fejjel lefelé lógó ember) bizonyosságát és a függő­leges felfelé mutató égi jelét. De ma­gamban sohasem találtam. Megraj­zolni sem tudtam. Talán így végzem, ilyen függőlegesen, lefelé lógó fejjel. Fordított Krisztus. És amit nem tud­tam életemben megfogalmazni, majd megfogalmazom a halálomban. MONCEAU, A SZÍNÉSZ (Benkő Gyula) túlzott magabiztossága mögött félelem lapít, de még ebben a hely­zetben is szerepre készül. — „Komo­lyan veszi ami itt történik, vagy azt gondolja ez is színház?” kérdezzük tőle szinte ingerülten. Idézetekkel vá­laszol: — Amennyiben a „természet utá­nozza a művészetet”, akkor színház. Vagy Shakespeare-rel szólva: „színház az egész világ és színész benne min- A '­Közjáték Vichyben« színpadán: az elektroműszerész, a pszichiáter orvos, a pincér, a festő, a színész, a fiú, az öreg zsidó és az osztrák herceg i­s­­ .

Next