Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1965-11-05 / 45. szám
ntm a tellnabdi SZÍNHÁZTÖRTÉNETI EMLÉKEZÉSEK GALSAI PONGRÁC A tragikus mosoly A grimasza is felejthetetlen. A motyogása. Ahogy fejét félrehajtotta s kicsit rézsűt leszegte, mintha a világ minden bűnét magára vállalta volna, és egyszerre akarná bevallani; szemét a félig lehunyt pillák alatt magasba emelte, egy semleges pontra, mivel senkivel sem tanácsos szembenézni, az ilyesmit még dacnak, konokságnak vélhetik; de közben — a behúzott nyak, merev fejtartás árulkodott erről — maga mögé is figyelt, hiszen hátulról is jöhet valami veszély, esetleg orvul hátba támadják, ki tudja? S ahogy beszélt! Száját összecsücsörítette, mintha cukrot szopogatna, vagy éppen fütyülni akarna. Nyelve hegyével tapogatta a szavakat, dadogott, majd folyékonyan hadarni kezdett Mindig hadart, hogy — amíg közbe nem szólnak, vagy egyáltalán engedélye van a beszédre — még elmondhassa a mondókáját A közbeszólást egyképp várni lehetett az illetékestől, aki előtte állt s az illetéktelentől is, aki titkon a háta mögé lopódzott. Ám éppily emlékezetesek a mozdulatai is: egyszer, a második pofontól tartva, karját az arca elé kapta, de más, hasonló esetre nem emlékszem; keze mindig ugyanazt a rövid utat járta meg, a nadrágvarrástól legfeljebb mellközépig, s a kézfej is, ha olykor indulatosan magasba lendült, félúton megbicsaklott, elernyedt, és már csak egy asztalsarkot vagy széktámlát keresett, egy biztonságos pontot e szétfolyó és bizonytalan világban. Ez volt Kabos Gyula. Így él bennem. De így él másokban is, barátaiban, akik közelről ismerték. Hiszen Kabos Gyula a magánéletben sem tagadta meg a szerepeit. Ti gyárspolgár volt ő a művészvilágaiban; félszeg, fölösleges gondollkon rágódó, kicsinyes. Ajobb félni, mint megijedni, azaddig nyújtózkodj, amíg a takaród ért, a -több nap mint kolbász- közhelyeit gyakorolta mindig és mindenütt. Székét a vendéglőben sem húzta közel az asztalhoz. Ideges pillanataiban csak a térdén mert dobolni, sosem a térítőn. Ha leszállt a sör habja, mire , pincér kihozta, újat kért. S jómódú ember létére, patkó-pénztárcájában mindössze pár pengő és némi aprópénz zörgött. De a valódi kispolgárt éppen az jellemzi, hogy nem ismeri fel saját kispolgári tulajdonságait. Vagy ha rápirítanak, jóvá akarja tenni őket: a fukarságot például a magára erőltetett, verejtékes nagyvonalúsággal. Az igazi fukar akkor leplezi le magát leginkább, amikor — valami erkölcsileg kifizetődő pillanatban — pezsgőt bonttat, ajándékot osztogat. Míg Kabos Gyula túljátszotta saját kispolgáriságát, s ezáltal felül is emelkedett rajta. Kabos az idegen szemével tudta nézni alkatának árnyoldalait; felismerte a félszeg, kicsinyes, rosszmájú ember komikumát; megbotránkozott magán és nevetett; majd a félszegséget oktalan félelemmé, a kicsinyességet körömrágó riadalommá, a rosszmájúságot tudatos kárörömmé növelte — egyrészt, hogy az öngúny álcája mögött e hibákat szabadon gyakorolhassa, s másrészt, hogy a végletek abszurdumával minél nevetségesebbé tegye őket. Csak egyre vigyázott: a gyanútlanság látszatára. Mert a szándék gyanúja csökkenti a komikum hatását. Kabos nem arra ügyel, hogy — magát meghazudtolva — különbnek lássék. Hanem, hogy egyéniségének túljátszásában ne vegyenek észre semmi tudatosságot. Kabos Gyula úgy hebegett, mintha a folyamatos beszéd lenne természetellenes. És úgy emelte ki barátai szelencéjéből a »visszajáró« cigarettát, mintha rendesebb dolgot nem is művelhetne ennél. De a magánember mozdulatai itt már továbblendülnek, a színészi mozgásba. Szerepeiben is legtöbbször önmaga karikatúráját játszotta el. Kabos 1913-ban került Budapestre é s huszonöt év alatt, a Nemzetit kivéve, a Király Színháztól a Kristály-palotáig, szinte minden fővárosi színpadon fellépett. A harmincas években pedig a legnépszerűbb magyar filmkomikus volt. De ha átnézem szerepeinek jegyzékét, elképedek. A darab- és filmcímek mintha rímelnének egymással, íme: »Vigyázat, női szakasz« — »Mindent a nőért!»; »Uraim csak egymás után« — »Úrilány szobát keres»; »Baj van a szerelemmel« — »Szerelemből nősültem«... Ezek a címek szinte nyelvileg szavatolják saját jelentéktelenségüket. Játszott, persze, Csehovot is. Egyszer. Móriczot, Tersánszkyt, Molnár Ferencet, Hunyady Sándort, Jerome K. Jerome-ot, egyszer-egyszer. Zilahyt pedig két alkalommal. Másfélszáz szerep között! Míg a legtöbb darab cím szerzője ma már fel sem rémlik. Harminchét filmje sorában is csak néhányat találok (»Hyppolit, a lakáj«, »Meseautó», »Nászút féláron»), amelyet filmtörténeti kuriózumként számontarthatunk. Pedig milyen kitűnő Ványa bácsi lehetett volna! S milyen félelmetes volt Szemen Juskevics »Szonkin és a főnyeremény» című,csehovi tragikomédiájában. Egy zsidó írnokot játszott, akinek nincs semmije, csak öreg anyja s szegény felesbe van. Értük őrlődik. Nappal az irodában körmöz, éjszaka otthon túlórázik. Ahhoz sincs ideje, hogy a levesét megfújja. Amikor aztán megnyeri a főnyereményt, a bankókat szétszórja a lakásban — eszét veszti a számára kibírhatatlan szerencsétől. —A színész — írja Kosztolányi —, ki ezt az alakot részletező elemzéssel, mértékes, tragikomikai erővel ábrázolta, nagy művész, öntudatosan haladt az útján, az utolsó állomásig, a tébolyig, mely alakításának tetőpontja. De ez is csak azért megrázó, mert igaz és így igaz. Kabos Gyula elejétől végig őrültet rajzolt. Szonkin valóban az, már az első pillanatban ... Akinek az ily megrázkódtatás elborítja elméjét, azzal nem történik nagyobb szerencsétlenség, minthogy lappangó őrülete hirtelenül nyilvánvalóvá válik. Nem győzöm dicsérni a színész lélektani megfigyelését s a finomságot, mellyel ezt fokonként megérzékeltette.« Kabos Gyula éppen az említett alakítás után jegyezte meg: »Azt hiszem, a színész legnagyobb öröme, ha kiszállhat önmagából, és beleilleszkedhet egy más ember lelki szervezetébe ...». De korántsem mindegy, hogy ez a »más ember« kicsoda, milyen a »lelki szervezete«, s Moliérenek, Goldoninak, Lope de Vegának. 24 KABOS GYULA (1888—1941) A kereskedelmi iskola elvégzése után tanult. Szabadkán játszott először, később Nagyváradon, UU-ban Budapesten a Király Színház tagja lett. A pálya következő állomásai: Operett Színház, Royal Orfeum, Duna-parti Színház, Andrássy úti Színház, Belvárosi Színház, Vígszínház és ismét az Operett Színház. Fővárosi Művész Színház néven próbálta ezt a társulatot újjászervezni, összetartani. A harmincas években inkább szerepekre szerződött, különböző társulatokhoz. 1939-ben Amerikába emigrált a fasizmus elől. Ott is halt meg 1941-ben.