Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1965-07-02 / 27. szám
Az öreg halász és a tenger HEMINGWAY REGÉNYE FILMEN Egyszereplős film, ez még a monodrámák korában is szokatlan vállalkozás lenne. Hemingway műve azonban csak látszatra egyszereplős. Ezt érzi jól meg John Sturges, aki színes képekre bontotta a regényt. Filmjének legszebb része az öregember küzdelme az óriási hallal. Nyolcvannégy napja nem fogott már halat az öregember, mikor találkozik élete nagy zsákmányával A nagy hal is öreg, akár csak ő tapasztalt, miként ő. Ugyanúgy kifárasztja Santiagót, ahogy ő a halat, az elnyelt horog vontatókötelén ugyanolyan távolságra viszi a tenger felé, amilyen távon a csónak majd visszahozza. A nagy hal John Sturges filmjében különös színben ragyog. Mintha nem is hal lenne, hanem kékszínű madár: vágy, életcél. Valami, ami mindennél fontosabb. Óriási és kecses lény. Mikor az öregember először megpillantja,— elámul. A filmnek ez a része igazi teljesítmény. A kamera majd egy órán keresztül csak egy embert mutat, a Santiagót alakító Spencer Tracyt, mégis az egymáshoz méltó »kettők« küzdelmét látjuk. A képsorokban mindennek jelentősége van. A ráncoknak Santiago kezén, a kék színű hullámhegyeknek, a fehér halászzsinórnak, a nappal és az éjszaka színeinek. De leginkább a csónak körül köröző, mítoszok reális csodáit idéző halnak. A halnak, amelyre Santiago, a különös halász, egész életében várt Várt valamennyi embertársa nevében a nagy zsákmány csodájára. S mikor végre eléri, akkor válik — most már az ő birtokában — semmivé. Ennek ábrázolásában is szépek és hűségesek a képek — ahogy megmutatják az elejtett, és végre csónakhoz kötözött óriási halat, miközben megtámadják a cápák, és teljesen elpusztítják. Mit nem tud elhozni a film nézőihez John Sturges? Amit Hemingway a hiábavalóság drámájáról megírt, nem egyszerűen évtizedeink prózairodalmának ismert motívuma. Az emberről, aki végülis vereséget szenved, akivel szembefordul a világ — ha úgy tetszik a »hal« — kétféleképpen tudott beszélni a nagy művészet Napjaink hangján, az objektív, kimért és beletörődő krónikás nyers stílusában. És évszázadok óta Szofoklész ödipuszától, Shakespeare Thimonjától Madách romantikus realizmusáig, Tolsztoj bölcseletéig, Shaw iróniájáig, a legkülönbözőbb szólamokban. Mégis a stílus különbségénél van valami, ami jelentősebb különbség. A világirodalom legnagyobbjai sohasem az Ember győzelmét vagy kudarcát tartották az emberi élet küzdelmeinek ábrázolásakor a legfontosabbnak, inkább magának a küzdésnek fontosságát, szépségét, elkerülhetetlenségét. Évtizedeink nagy nyugati prózájában már a küzdelemre képtelen ember ál egymagában a sors hullámverésében. Hemingwaynél azonban megmarad a küzdés nagyságának életet kiteljesítő gyönyörűsége, ő azt teremti újjá, amiből a legnagyobbak alkottak. Csakhogy a huszadik század emberének hangján. Évszázadokon át tragikus, romantikus, ironikus modorban írtak műveket, az emberi életért folytatott küzdelem életet kiteljesítő nagyszerűségéről Napjainkban szikár realizmus fogalmazza meg a küzdelemre való képtelenséget, és a küzdés lehetetlenségét. De Hemingway korunk nyersen objektív hangján beszéli el, hogy az élet célja a szépért való küzdés. Ilyen nála a magatartás és a stílus harmóniája. »Az öreg halász és a tengeriben mindezt a történetet elmondó tömör írói monológ és a történetet néhol megszakító mondatok, melyeket Santiago intéz önmagához, együttesen fejezik ki. Ezt nem adhatja vissza a film. John Sturges azért kísérletet tesz rá. A Santiagót alakító Spencer Tracy hangszínéhez hasonló hanggal mondatja a képsorok alá Hemingway szövegét. Ez az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy hűséges legyen, — a hatás mégis kétesértékű. A leíró mondatok a regényben a történet részei, — a filmben csak egy képsorokban látható történet kommentárjai lesznek. Ott megsejttetik számunkra az élet egy darabjának titkait, — itt pusztán azzal hogy a kommentárt figyeljük, olyan érzésünk támad: nem valóságot, magyarázatot kapunk. Ott Santiagót jellemezték a leírórészek is, a Hemingway-i hős objektivitását mutatva meg az őt körülvevő életfolyamatokhoz, eseményekhez, — itt a száraz, közlő hang a nézőben kelt objektivitást és távolságot teremt mindazzal szemben, amit lát. A film tehát csak kevesebbet nyújthat. De Spencer Tracy öreg halásza így is nagy alakítás. Santiago másképpen élt képzeletemben. Szikárabbnak ismertem a regény után, öregebbnek is. A színész mégis a halászkunyhó, a tenger, a hullámokra terülő éjszakák embere tudott lenni. Arca a Santiagóé volt, s különösen a szeme, amelyet a »Fiúk városa« óta ismerünk ilyennek: egyszerre nyíltnak és megtörtnek, üresnek és vidámnak, — olyannak, amivel nagyon messzire lehet nézni, s talán így a távolba pillantva álmodni is lehet Santiago volt valóban, aki mikor megérti, hogy végérvényesen és jóvátehetetlenül vereséget szenvedett és megkérdezi önmagától: -De kitől, mitől szenvedtél vereségeit?«, — derűsen így tud válaszolni: »Semmitől. Nagyon meszszire kimentem a tengerre.« Sándor Iván AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER Két pillanat John Sturges filmjéből. — Az öreg halász: Spencer Tracy. Fent: a nagy út előtt. Lent: A küzdelem a tengeren