Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1965-09-24 / 39. szám

Peacockék JJ KISS MANYI: A Simoné Machard ban az anyja voltam Sanyinak, most a felesége... (Kotnyek Antal felv.)-próba közben (Szereplők: Pécsi Sándor és Kiss Manyi, az Adám Ottó rendezésében készülő "Koldusopera.. Peacock-házaspárja. Időpont: dél, tehát próbaszünet, színhely: a londoni Soho helyett a Madách Színház művészbejárója.) ÜJSÁGlRÖ: Hogyan ké­szülődik a szerepre a Peacock-pár? PÉCSI: -'Blattolga tunk, blattolgatunk.-« A próbán figyelem, s idegrendsze­rünk teljes lazítása, ott­hon — korrepetálás. Ti­zenhat éves koromig he­gedülni tanultam. Most sillabizáljuk a kottát, ke­ressük a vélt pontos dal­lamot ... ÚJSÁGÍRÓ: Hány jelentős Brecht-szerepet játszot­tak? KISS M.: Beszéljünk a legkedvesebbekről. Pécsi Sándor jelentős szerepe a Kaukázusi krétakör Az- dak bírója volt, együtt játszottunk mint anya és fiú a «Simone Ma- chard látomásai-«-ban, legutóbb a tévében vol­tunk Brecht-partnerek, a »Carrar asszony puskái­ban. Az én legkedvesebb szerepem Kurázsi mama volt PÉCSI: Megvallom, annak idején sok időt töltöttem a nézőtéren, a Kurázsi mama előadásakor. Cso­dálkozva hallgattam a színészek újfajta hangsú­lyát, reagálásait Nekünk akkor a "mélytengeri na­turalizmusból-« kellett fel­színre vergődnünk, s har­colni egy intellektuáli- sabb játékstílus elsajátí­tásáért. KISS M.: Láttam Berlin­ben a Kurázsi mamát, Helene Weigel címszerep- lésével. Lenyűgözött az alakítás, s mégis tudtam, hogy a mi magyar tem­peramentumunk miatt néhol másként játszom majd. PÉCSI: Most egy kicsit, brechti szellemben — "idegenedjünk el a témá­tól-«, és beszéljünk az ak­kori kritikáról. Kiss Ma­nyinak a Kurázsi mama előadásakor olykor az alakítás líráját rótták fel, Azdak megformálásakor pedig azt vetették a sze­memre, hogy nem ját­szom brechti stílusban. Én Azdakot hús-vér fi­gurának éreztem, s nem tudtam a játékot "intel­lektuális rácsok- mögé szorítani. ÚJSÁGÍRÓ: Akkor talán beszéljünk az "elidegene­désről-«. Vajon nem misz­tifikáljuk túl ezt a kér­dést? KISS M.: Talán igen. Brecht célja, hogy a né­ző ne ringatózzék azsöly- lyében, nem zsongítani akar, de felrázni. PÉCSI: Nemcsak érzésünk­ben, de gondolatvilágunk­ban is. S ezt úgy éri el, hogy darabjában szenve­délyes kérdéseket vet fel, és ugyanüyen szenvedé­lyes állásfoglalásra kész­teti a nézőt. KISS M.: Szeret meghök­kenteni. Berlinben az egyik Brecht-mű bemuta­tásánál például a zenekar a színpadon állt, a karmes­ter időnként leszólt a kö­zönséghez és érdeklődött, tetszik-e az előadás. A nézők pedig feleltek. Vonzó ez a meghökken- tés. PÉCSI: És ez hallatlan formakultúrával és fe­gyelemmel párosul, amint azt a Berliner Ensemble vendégjátékán észreve­hettük. Valljuk meg, a művészetben a fegyelem­nek mindig megvolt a maga vonzereje. Talán nagyobb érdeklődéssel formálja meg a szobrász a tympanon szabott nagy­ságú alakjainak kompo­zícióját, mint egy önálló szobrot... KISS M.:... talán vonzóbb a szonett fegyelme, mint a sza.badvers lazasága... PÉCSI: Vagy ahogy Goethe mondja: "In der Besch­ränkung zeigt sich der Meister.« Azaz: A szorí- tóban, a. nehézségek kö­zött válik valaki mester­ré. így teremt bennünk e szigorú szerző újfajta já­tékosságot ... Ennyit tu­dok mondani felkészülé­sünkről. Sok még ben­nünk a. halvány skicc. Én legalábbis premier előtt egy hétig nem merek egyetlen kontúrt sem megerősíteni a szerepben. KISS M.: Viszont míg mi itt skiccelünk — leké­sünk. És ha már annyit beszéltünk fegyelemről, legalább ne mi legyünk azok, akik megbontjuk. PÉCSI: így, most brechti kifejezéssel élve, mi most "elidegenedünk«, elbúcsú­zunk, és irány — a So­ho! Nagy Judit anglemez szól a dol­gozószobájában. A Parsifal bayreuthi előadásának a felvé­tele. Knappertsbusch dirigál, s Ferencsik János fejét kezébe temetve hallgatja. Aztán felugrik s valóságos extázisbán, vele vezényel. Arcán könnyek peregnek. — Napok óta ezt hallga­tom — mondja —, nem tu­dok betelni vele. Betege vagyok és boldogít. A Par- sifalt ilyen csodálatosan csak Toscaninitől hallot­tam. Knappertsbuscht ná­lunk fájdalmasan félreis­merték, amikor Wagnert dirigál, igazi zseni. Elődök és kortársak Jól ismerem Ferencsik Jánosnak e rokonszenves vonását, azt, hogy milyen szenvedélyesen lelkesélik az igazi tehetség megnyi­latkozásakor, nagy kar­mester-elődök és kortársak jó produkciói hallatán. Amikor most azt kérde­zem tőle, kitől tanult leg­többet, azt válaszolja: — Az őszintéktől, akik­nek idejük és türelmük volt, hogy velem foglalkoz­zanak. Mindenekelőtt Klei- bertől. S Fritz Buschtól is. Az ám, a nyáron képes­lapot kaptam tőle Buenos Airesből: "Itt töltötte Klei­ber az utolsó éveit...« — csak azt írta. Ferencsik őrá gondolt ott, amikor a Teat- ro Colonban két hangver­senyt dirigált ezen a nyá­ron, nagy sikerrel. Sokfelé vendégszerepei, sokféle közönséggel ismer­kedett meg az elmúlt évek­ben. Vajon hol, melyik or­szágban dirigál legszíve­sebben? — Bécsben azt kérdezik: tud-e Mozartot dirigálni? Párizsban: tud-e Debussyt? S utána következik: hát a maguk zenéjével mi van? S erre a kérdésre kell min­dig a legjobban felelnünk. Zenéléssel, s főként a ma­gunk zenekarával. Szívesen megyek külföldre, hogy be­lekerüljek a világ zenei vérkeringésébe. De itthon, az mégis más. Én meg va­gyok hatva és mélysége­sen megtisztelve érzem magamat, hogy szeret a ha­zai közönség. S tudom, hogy sehol a világon olyan jól nem dirigálok, mint itt­hon. A zenei hetekről Ámultán figyelem amit mond, mert ritkán hallok tőle ilyen érzelmes, benső­séges megnyilatkozást. Né­hány nap múlva a buda­nesti zenei hetek kezdőd­8

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék