Film Színház Muzsika, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-14 / 2. szám
Zenei napló írja: Fábián Imre Raina Kabaivanska A bolgárok világjáró nagyjai, Nikolov, Christoff, Gyaurov mellett most majd az ő nevét is meg kell jegyeznünk. Raina Kabaivanskát eddig nem ismertük, Budapesten Desdemona szerepében mutatkozott be először. S ha művészete még nem is jutott el olyan csúcsokra, mint nagyhírű honfitársaié, Kabaivanska megjárta már a világ legrangosabb operaszínpadait a Scalatól a Metropolitanig és a Covent Gardenig. S a művészpálya legfontosabb állomásait jelző prospektus adatai ebben az esetben valós, meglevő értékek kifejezői. Raina Kabaivanska nemes szépségű hangja, színpadi alakteremtő képessége, művészi ereje meg kellett, hogy fogjon már ezen a bemutatkozó estén is. De nemcsak a hanganyag értékes, a művésznő mesterien tud bánni is vele. Technikája, hangjának hajlékonysága, kifejezőkészsége már a méltán nemzetközi hírű énekesnőé. S közben tudjuk, érezzük, hogy Kabaivanska adottságai még további, ragyogóbb eredményeket ígérnek, hogy ez a fiatal énekesnő ezután fog csak kibontakozni, s talán a legnagyobbak közé kerülni. Mert még éppen ez hiányzik belőle: a legnagyobbak sugárzó ereje, színpadi varázslatos egyénisége. Simándy József énekelte Otellót, Radnay György Jagót. Az előadást Lukács Miklós vezényelte, korrekten és nagyobb emóciók nélkül, bár a beidegzetthétköznapi slampossággal szemben ő is tehetetlen volt. Szenkár Jenő hangversenye az Erkel Színházban Szenkár Jenőt mindenütt és mindenkor úgy emlegetik, mint a XX. század zenéjének lelkes és hivatott propagátorát. Igaz, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett korunk klasszikusainak tolmácsolásával, s bemutatásával, de Szenkár immár zenetörténeti érdemeinek méltatói gyakran elfelejtkeznek arról, hogy ez a kitűnő dirigens a klasszikus és romantikus hagyományok birtokában jutott el korának zenéjéhez. Mert Szenkár annak a nagy előadónemzedéknek a képviselője, mely még Gustav Mahler és Arthur Nikisch közvetítésével ismerhette meg ezt a hagyományt, s mint az ő közvetlen örökösük vihette át századunkba. Ennek az iskolának a képviselői egyre ritkábbak közöttünk, az ifjabb nemzedékben meg kevesen vannak, akik nyomukba léphetnének. Ez az alapos, a mesterség minden területére kiterjedő klasszikus iskolázottság, átfogó műveltség, a zenélésnek valamilyen különösen mély, etikus értelmezése, a kivételes egyéniség csalhatatlan jegyei avatják Szenkár Jenő hangversenyeit, szerepléseit minden alkalommal kimagasló művészi eseménnyé. Sokféle emléket őrzünk Szenkár budapesti fellépéseiről: emlékszünk Strauss vezénylésére az Operaházban, amikor a hatalmas zenekari együttes olyan áttetsző világossággal, s könnyedséggel szólt, ahogyan a szerző megkívánta: »mintha Mendelssohnt játszanának.« S hallottuk őt, amikor a Fideliót dirigálta, s nem felejtjük el a III. Leonora-nyitányt, mely korunk »nagy öregjeinek«, a Knappertsbuschok és Furtwänglerek szellemét idézte intenzitásával. Aztán hallottuk őt a hangversenydobogón is, klasszikusokat, romantikusokat és modemeket vezényelni: mindig ugyanaz a humánum és méltóság Hétfői hangversenyén Beethoven I. és IX. szimfóniáját vezényelte a Filharmóniai Társaság zenekarának élén. Előadását most is ezek a vonások jellemezték. »Hangszerével«, a Filharmóniai Társaság együttesével az I. szimfóniában tudta meggyőzőbben megvalósítani elképzeléseit: egyenletes, magas szintű, szép produkció volt, melyben zenekar és vezetője kitűnően egymásra talált. Szenkár nagyszerűen érzékeltette a fiatalkori Beethoven-mű mozarti és haydni hangjait, plasztikusan kibontva a szimfónia sokféle stiláris elemét, összetevőjét. S hallhattuk, hogy Szenkár milyen szuverén mestere a formálásnak, az összefogásnak is. Fiatalos lendülete, temperamentuma meg zenekart és közönséget egyformán magával ragadott. A IX. szimfónia monumentális feladatában az együttműködés gyöngéi is jobban megmutatkoztak, mintha idő és alkalom nem lett volna elegendő a részletes, mindenre kiterjedő kidolgozásra Itt kellett felfigyelnünk a vonóskar sápadt, vékony hangzására, a fúvósok bizonytalanságaira. (Szinte hihetetlen, hogy egyénileg kiváló felkészültségű fúvós művészek milyen tónustalanul tudnak játszani egyegy szólót, s milyen hanyagul megszólaltatni egy akkordot!) Szenkár koncepciózus felfogása mindezek ellenére át tudta hatni az együttest, s vele a Budapesti Kórust is. A szólókat Werner Mária, Hámori Júlia, Simándy József, és Szalma Ferenc énekelte. Egy Urai és egy drámai, hősi pillanat a IX. szimfónia próbáján. Szenkár Jenő a Filharmóniai Társaság zenekarát vezényli. (Fejes L. felv.)