Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-23 / 51. szám
TELEVÍZIÓ En, Strasznov Ignác, a szélhámos Ha az úgynevezett hálás témák között bizonyos sorrendet akarnánk teremteni, valahová az elsők közé kerülne az ügyes, szellemes bűnözés, az emberi hiszékenységre építő elegáns szélhámoskodás. Ott volna a helye közvetlenül a zseniális logikájú bűnüldözés mellett, hanem éppen előtte. Az egyszerű krimivel szemben, ahol a még meg nem oldott rejtély, a fel nem kutatott gyilkos miatt feszülnek az idegeink, itt eleve ismert a tettes és többnyire a célja, szándéka is, mégis marad elég ok az izgalomra. A beavatottak kíváncsiságával követjük nyomon a mindent kockáztató szélhámost és többnyire — bár ez nem éppen tisztességes tőlünk — kinevetjük a kárvallottakat. Igaz viszont — és ez már mellettünk szól —, hogy nem is igen sajnáljuk őt, ha a törvény kezére kerül. Hja, az efféle hazárdjátékban nyerni is lehet, meg veszteni is. Egy a fontos csak: hogy frissen, élvezetesen villogjanak a szellem fegyverei. Ebben a műfajban a nehézkesség hatványozott hiba. Nemrégiben jellegzetes példánk is akadt arra, hogy nem lehet súlyos lovassági kardokkal hadakozni ott, ahol vivótőrök cikázása kell. A hírhedt Arséne Lupin kalandjait láthattuk két feldolgozásban. Amit a filmszínházak mutattak be, az friss volt, könynyed és változatos. Amelyik a képernyőn jelent meg, fáradt volt és körülményes. Pedig ugyanabból a forrásból merítettek, még a címszereplőjük is azonos volt. A jelentős különbség a feldolgozás módjából következett. Nos, ebben kereshető az oka annak is, hogy ez a hosszú című új magyar tévéfilm, miért nem olyan érdekes, mint amilyen lehetne. Kezdjük ott, hogy ez a Strasznov, akit Bencsik Imre forgatókönyve állít elénk, a megelevenedő cselekedeteiben lényegesen kisebb stílű szélhámos, mint amilyen a róla szóló megemlékezésekben. Azt mondják a filmben, hogy Strasznov eladta a Vérmezőt bolgár kertészeknek. Érdekes volna látni, hogy ezt hogyan csinálta. Érdekesebb, mint annak a hosszas bemutatása, hogy miként csalt ki ezreseket a hercegprímástól vagy hogyan korteskedett. De jó, fogadjuk el, hogy Strasznov nem Arséne Lupin, hogy kisebb országban kisebbek egy szélhámosi lehetőségei is. Ha így nézzük, és még azt sem vitatjuk, hogy abban a császári és királyi világban ilyen mértékben pótolni tudott iratot, tagsági igazolványt a jó kiállás és a huszárfőhadnagyi egyenruha, nos, még akkor is túlzottnak érezhetjük helyenként a Strasznovval kapcsolatba kerülő emberek naivitását. Mint a megbűvölt nyulak az óriáskígyó előtt, Strasznov szélhámoskodása is csökkent érékű lesz, amikor ilyen mafláknak az eszén kell túljárnia, amikor szinte kockázat nélkül bonyolíthatja le üzleteit. A kétrészes filmben azok a legjobb epizódok, ahol előre ki nem számítható fordulatokat teremt Strasznovnak, vagy másoknak a leleményessége. Például amikor azért köt bele Strasznov egy krakéler főnemesbe, hogy megkaphassa a névjegyét, amellyel aztán ezreseket keres, vagy amikor a börtönből való szökésével a nála is furfangosabb börtönigazgatóék csapdájába esik. A világ, amely rangkórságával és előítéleteivel kedvező talajt biztosított az efféle szélhámoskodásoknak, elég pregnánsan tárul fel a filmben, az epizódfigurák és a jellegzetes színhelyek (Duba László sikerült díszleteivel) valóban árasztják a kor levegőjét. Ilyen szempontból jól sikerült Keleti Márton rendezése és a szereplők kiválasztását is csak dicsérni lehet. Benkő Gyulán úgy áll az uniformis, hogy a kapuőröknek hajlongani, a kapuknak megnyílni kell és fellépésével bizalmat, tiszteletet parancsol maga iránt. Nem az ő hibája, hanem a szerepé, hogy ez a Strasznov olykor nem eléggé nagyvonalú. Mikolát, a peches detektívet, Strasznov üldözőjét és áldozatát kitűnően személyesíti meg Márkus lászló. Mikola nem megszállottja a szakmájának. Terhes kötelességének érzi, hogy éppen neki kell foglalkoznia Strasznovval, akitől erősen tart és akire a maga korlátozott képességeinek szintjéről fel is néz. A sok epizódszereplő közül érdemes megemlékezni a sváb gyárost elsőrendűen jellemző Szendrő Józsefről és a Fényes Szabolcs kellemes zeneszámát szépen előadó Pécsi Ildikóról, aki Strasznov szerelmét alakítja. Nagy József operatőri munkája kifogástalan. Igazán kár, hogy nem érvényesülnek jobban ebben a filmben a műfaj követelményei. A dialógusok sokszor laposak, a történés aprólékos és körülményes, méltán keveselhetjük a friss ötleteket, szellemes riposztokat. A feldolgozás szerkezeti megoldása ugyancsak nehezék. Az öreg Mikula a tévé kamerái előtt emlékezik Strasznovra, aki aztán a film nagyrészében ugyancsak az emlékeit idézi. Egy kevésbé laza és kevésbé alkalmi kapcsolat a két főszereplő között, vagyis egy izgalmasabban folyamatos kölcsönhatás talán lendített volna a kalandsorozaton, amely sikerült részeivel így is érdeklődést kelthet, de végeredményben a lehetőségei alatt maradt. Kürti László A detektív és a szélhámos (Márkus László és Benkő Gyula) Strasznov szerelme, a bártáncosnő (Pécsi Ildikó) (Tv-fotó Vörös Ilona felv.) 15