Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-10-28 / 43. szám
írem a iillaata SZÍNHÁZTÖRTÉNETI EMLÉKEZÉSEK MÁTRAI-BETEGH BÉLA: Aki a lelkét maszkíroztaE gész oldalas képe az egykori Film Színház Irodalom című hetilap valamelyik 1941-es számában. Egy cukorkaüzletből lép ki, mindkét hóna alatt kerek bonbonos doboz, jobb keze középső ujján spárgán lóg egy harmadik csomag, nyilván tíz-tizenöt tábla csokoládé egybe pakolva. A kép a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek Rt. reklámképe, az oldal felirata: »ÉDES OLDAL«. Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen serfőző és tápszerművek értő reklámfőnöke kiválasszon egy színészt és feltehetően elég drágán kibéreljen egy egész oldalt, mert megéri a cégének? Természetesen a színész kipróbált és megbízható népszerűsége. Rangos, gazdag cég csak bevált népszerűséget használ reklámcélokra. Csakhogy Mihályi Ernő csak 1938 végén, harminchárom éves korában került Pestre. Addig — a reklámfőnök szemében legalábbis ismeretlen színész volt és vidéken kallódott — végigvándorolta az ország szinte valamennyi kisvárosi színpadát, játszott a szlovákiai színházakban, Prágában volt szerződésben. Gyakorlatilag tehát két év alatt — 1939-től 41-ig — ért el olyan népszerűséget, amivel már egy üzletember is elégedett lehetett. Megérte neki, hogy egy »édes oldalt« bazírozzon rá. Hiszen Mihályi olyan cuki egy színész. Persze, Mihályi Ernő művészi képességeinek sem ott voltak a legértékesebb vonulatai, ahol a népszerűségét a reklám kiaknázta. Tehetségének csakugyan voltak aranylelőhelyei, de a közönség nem ezektől tartotta őt »aranyos színésznek«, a színigazgatók nem ezekben az igaziakban látták az értékét. A táncoskomikus, a vicces, a könnyű műfajú, a gömbölyded, piknikus Mihályit értékelték, »édes oldalait« vették észre elsősorban. Pestre is azért szerződtették, hogy két éven át előbb csak kabarészínpadon, a Pódium-kabaréban használják, kizárólag a felületükön komikus szerepekben. Pedig Mihályi Ernő nem volt cuki színész. Keserű színész volt. Mihályinak ugyanis humora volt. És ez valami egészen más. Egy jelenet a kezdő színészi pálya idejéből, a vidéki vándorévekből. Kenyerespajtásával, a fiatal Rajz Jánossal, költöztek albérletből albérletbe. Ha nem volt pénzük — és sokszor nem volt , s ha elfogyott a tüzelőjük, Mihályi, aki eredetileg grafikusnak készült, szemöldökceruzával és pirosítóval a szoba falára tüzet festett. Mint a makk ász, annál melegedtek. Egy komikus, egy vérbeli buffó, kiviccelt volna, kibukfencezett volna a lakásadónőből egy kübli szenet, egy nyaláb aprófát. Mihályi rajzolt magának egy kis meleget. A humor falra festi a maga angyalait. A humornak képzelete van. A humorban van egy csepp keserűség és dac. A líra lázadása a saját érzelmessége és idilljei ellen. A humorban a mélabú és a fájdalom vicceli ki önmagát. Mihályi Ernő derűs színészetében ezek a felhők jártak. Tejem volt még negyvennégy éves, 11 amikor 1949. március 8-án egy budapesti klinikán meghalt. Ostobaság volna azt mondani, hogy ennek a nagyon korai halálnak az előérzete árnyékolta be az életét és mélyítette el művészetének színeit. Az azonban tény, hogy gyermekkori mandulagyulladásaiból eredő, súlyos szervi szívbaja volt. Nem egy előadást, viharos komédiákat, például a Heltai Jenő átdolgozásában bemutatott Arisztofanész-komédiát, A nők összeesküvését, úgy játszotta végig, hogy az öltözőben közben az orvos injekciókkal tartotta lábon. Legnagyobb alakításai a szó szoros, orvosi értelemben a halálárnyékában születtek, s ő tudta, hogy állandó fenyegetettségben él. Élete utolsó hónapjaiban született a fia — élete utolsó esztendőiben elképesztően sokat dolgozott, hogy a családjának megteremtsen egy óbudai kis hajlékot. Egy megfeszítetten végigfutott életpálya finise volt ez, el-elfulladó lélegzettel és mind alaposabban, mind lelkiismeretesebben, mind mélyebben kidolgozott alakításokkal. A Báró például Gorkij Éjjeli menedékhelyében. A maszkírozásnak ez a mestere — egy színházi maszkokról szóló könyv Mihályi maszkjaival is illusztrálja a maszkírozás művészetét — úgyszólván testetlenül játszotta el a szerepet. Egy homlokára tolt, poros puhakalap s a kalap alól előlengő, szomorú, csapzott hajtincs: ez volt Mihályi külső eszköze a Báró nyomorúságának, megalázottságának, elzüllöttségének ábrázolására. Ezt a szomorú tincset nem az öltözőben, tükör előtt igazította a homlokába Mihályi. A néhány kopejkáért eljátszott kutyakomédia tragikomiikus jelenete közben tekeredett elő valahogy a kalap alól, szinte véletlenül, s a jelenet végén ott állt a színen egy ember az alkoholizmus teljesen eliszaposodott lelkiállapotában, amikor már a haj is olyan átizzadt és nyálkás, mint a hínár. Mihályi játéka, az átélés ereje mintegy megteremtette a nyílt színen a szerep maszkját: a néző már-már hajlandó volt azt is elhinni, hogy a Báró borostái is ott nőttek ki a jelenet néhány perce alatt, így igazolta a színész azt a frázisnak ható mondatot, így töltötte meg tartalommal, amit egyszer egy interjúban mondott: »A színésznek a lelkét kell kimaszkíroznia.« Ugyanilyen összetett, szavakkal nem is követhető, megfogalmazhatatlan folyamat játszódott le benne Hunyady Sándor Lovagias ügyének nagyszerű szerepében, Virág úr figurájában. Virág úr öregedő kis félszeg könyvelő egy pesti vállalatnál, és Virág úr pofont kap a darabban valakitől, aki fiatalabb is, erősebb is nála, és akitől nyomorult kis könyvelői egzisztenciáda függ. A darab parányi tragédia, egy pofon csöndes drámája. »Hozzányúltak az arcomhoz és ezt az ember nem tudja elfelejteni« — mondja Virág úr, és Mihályi alakításában ez a slemil, esett kis könyvelő a pofontól kezdve valósággal végighaldokolta az életét. Vígjátéki módra, groteszkül, csámpásan, lúdtalpasan, esetlenül, de végighaldokolta, hogy a nézőnek hol a nevetéstől, hol a szánalomtól kiperdült a könnye. Mihályi időnként az arcához nyúlt, amelyen már régen kihűlt annak a pofonnak a tüze, de ottmaradt a felhám alatt titkos anyajegyként, láthatatlan tűzfoltként, amit mégis takargatni kell, egyfolytában szégyellni kell s az emlékétől is nyakig elvörösödik az ember. Mihályi ebben a szerepben is, mint jóformán minden szerepében, nem egy figurát, nemcsak egy karaktert és nem is csak egy darabbeli helyzetet játszott el, hanem mindig egy ember egész történetét, teljes sorsát, részletes életrajzát élte végig. 24 MIHÁLYI ERNŐ (1905—1949) A fiatalon elhunyt kiváló színész 1928-ban vidéken lépett először színpadra, innen került Pestre. Eleinte a könnyű műfajban vállalt szerepeket, majd a Vígszínház megbecsült tagja lett. Híres színpadi szerepei: Hunyady Sándor: Lovagias ügy (Virág úr), Naplemente előtt (Steinitz doktor). Izgalmas emberábrázoló egyéniségére Zilahy: Tábornok, Bókay: Utód és Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt című műveiben figyelt fel a közönség. Ő játszotta Hjaimar Ekdalt Ibsen: A vadkacsa című drámájában. A felszabadulás után Gorkij: Éjjeli menedékhelyében a Bárót alakította, végül pedig Felkai Ferenc Pilátusának címszerepét.