Film Színház Muzsika, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-24 / 8. szám
SZÍNHÁZ MADÁCH SZÍNHÁZ G. B. Shaw: SZENT JOHANNA Rendezte: Vámos László, díszlet: Siki Emil, jelmez: Mialkovszky Erzsébet. A szereposztásból: Johanna - Psota Irén, Dauphin - Garas Dezső, Cauchon - Ajtay Andor, Warwick gróf - Márkus László, Stogumber - Szénási Ernő, az Inkvizitor — Mensáros László, a Fattyú - Tordy Géza, Rheimsi érsek - Horváth Jenő, La Trémouille marsall - Basilides Zoltán. ERKEL SZÍNHÁZ Johann Strauss: DENEVÉR Rendezte: Szinetár Miklós, díszlet: Forray Gábor, jelmez: Márk Tivadar. Vezényel: Kerekes János és Lukács Ervin. A szereposztásból: Eisenstein: Réti József — Udvardy Tibor. Rozalinda: Agay Karola - Moldován Stefánia. Frank, fogházigazgató: Radnay György - Palóci László. Dr. Falke: Melis György - Bende Zsolt. Adél: László Margit - Erdész Zsuzsa. Alfréd: Bartha Alfonz - Korondy György. Szent Johanna Shaw mesterművének bemutatója mindig revelációnak ígérkezik; izgalmat, várakozást kelt jóelőre. Bizonyára így van ez mindenütt a világon, de nálunk kiváltképpen — sokszor újították fel 1924 óta, s a remekművű drámát kiváló együttesek tolmácsolták. A Szent Johanna sohasem csak a bemutató színház eseménye, hanem az egész színházi életé. Természetes, hogy az ihlető erő mindig a címszerep alakítója, éppúgy, mint a Hamletnél. Nagy színésznő-egyéniségek melengetik évekig, készülnek rá. Ez a címszerep: színésznő-álom. S a címszerep köré Shaw a mesteri figurák sorát írta meg. Feledtetni, túlszárnyalni a megelőző előadást — alkalmasint ez a cél is ott lappang, túl azon, hogy illően tolmácsolják a remekművet. Van ilyen gondolata a nézőnek is. Magam az 1955-ös múlhatatlan szépségű előadás emlékével készültem erre a premierre. Igyekeztem elhessegetni a mostani színlap okozta kételyeimet. És ezzel már meg is vallottam, hogy ilyen kételyeim voltak. Az viszont kétségtelen, hogy az említett tizenkét év előtti előadás nem lehet a mostani mércéje. Csak maga a mű, Shaw Johannája. Ennek alapján írhatom le: a reveláció ezúttal elmaradt. S itt már nemcsak a mű a mérce, hanem a színház is, ahol bemutatták. A Madách Színház előadása nem tetszett, csalódás volt számomra. Hiába sütött át Shaw szövege a játékon, hiába vannak szép, nemes részletei, ha maga a dráma és az együttes a mérce, meg kell vallanom: szinte egyetlen percre sem rendített meg. Idegen maradtam a nézőtéren. Nem a drámától, mely puszta felolvasásakor is megrendít, magával ragad. Hanem a játéktól, melynek indítórugóit hasztalan kerestem. Már a színpad is zavart, nem értem Vámos Lászlót, a rendezőt, aki annyiszor ihletett nagyszerűen díszlettervezőt arra, hogy a maga stílusának megfelelő játéktérben mozgathassa a szereplőket. A Szent Johanna színpada (Siki Emil tervezése) hangulattalan, eklektikus, a hátsó függönyt helyettesítő térkép előtt félig jelzett díszletek. Vaucouleurs várából lekiáltanak Johannának, aki az udvaron áll: »Gyere fel!« Máris látom Johannát, amint Bretagne és Normandie között beszalad. Alacsony vár lehet, de hát nem az efféle bogarászás a lényeg, hanem az, hogy a térkép egyformán jelzi Vaucouleurs-t, a rheimsi székesegyházat, vagy a Loire partját, a palotát vagy a kastélyt, ahol az inkvizíció ülésezik. Bizonyos, hogy láttunk már ilyen megoldást — jót is. Itt nem az illúziónkat rombolja, hanem valóságérzetünket. Ilyen eklektikus, tisztázatlan a rendezés is. Vámos — aki e mesterségben eléggé közismert a maga egységes, tudatos stílusáról s annak töretlen vállalásáról — ezúttal nem teremtett egységes stílust. Néha mintha el akarna szakadni az emóciók éles ábrázolásától, »elidegenítően« szürkít el egyes jeleneteket, máskor viszont harsányra engedi az indulatokat — tehát hol Brechtet követi, hol pedig Schillert, s elég ritkán Shawt, ami a Szent Johanna esetében megengedhetetlen. A képek sokszor statikusak, s a drámaiatlanság idillje kísért. Ez persze összefügg a szereposztással is; a szereplők elemzésénél majd igyekszem kifejteni. Itt csak annyit: ezúttal nem éreztem harmonikus együttest, pedig az elmúlt évek egyik legkoncepciózusabb rendezője kiváló színészeket vezényelt a színpadon. Ha ez koncepció — a kissé háttérben maradó Johanna, Warwick és Cauchon drámai összecsapásának felszínessége, a Dauphin eljelentéktelenítése, a figurák jellegtelenségének törekvése, az inkvizíció puritánoskodó elszürkítése — nos, akkor tagadom ezt a koncepciót. Johanna az inkvizíció előtt (Psota Irén)