Film Színház Muzsika, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-05 / 18. szám
Színpadon is láttuk Szeretném tudni, hogy a tv-ben bemutatott «Névtelen csillag« című román—francia film azonos-e azzal a vígjátékkal, amelyet néhány évvel ezelőtt a Madách Kamara Színházban láttam. Ha igen, írják meg, hogy kik voltak akkor az előadás szereplői — Brunner Jolán, Újpest. A «Névtelen csillag« című román—francia film Mihail Sebastian román író azonos című vígjátékából készült. A darabot a Madách Kamara Színház mutatta be 1958. szeptember 18.-án, Ádám Ottó fordításában és rendezésében. A tanárt Ladányi Ferenc, Monát Váradi Bédi alakította. Cucu kisasszonyt Kiss Manyi, a diáklányt Békés Itala játszotta. A zenetanárt Miklóssy György, Griger Greguss Zoltán elevenítette meg, az állomásfőnök szerepében Basilides Zoltánt láttuk. (A képen: Váradi Hédi és Ladányi Ferenc) Utoljára Fellini művészetének rajongója vagyok, minden nálunk bemutatott filmjét többször is megnéztem, s most érdeklődéssel várom a «Júlia és a szellemek« bemutatását. Az elmúlt héten ismét kikerestem a moziműsorból két régebbi Fellini-filmet, s újra jegyet váltottam a «8 észhez«, a Tanács, illetve az «Édes élet«-hez a Gorkij moziba. Amikor egy ismerősömnek említettem, hogy az «Édes élet« ismét megtekinthető, örömmel fogadta a hírt, mert ő, bár többször is készült rá, a filmet még nem tudta megnézni. Hálás volt, hogy figyelmeztettem. A Gorkij moziban a fotók vitrinjében egy kis festett táblán azt olvastam, hogy «a játszási jog lejárása előtt itt látható utoljára« az «Édes élet«. Helyeslem, hogy a híres és népszerű filmeket a játszási jog lejárása előtt még egyszer bemutatják, s erre külön fel is hívják a közönség figyelmét. Különben lehetséges, hogy egyik-másik nézőt pótolhatatlan veszteség éri. Sőt, azt javasolnám, hogy a lapokban s más nyilvános helyeken jó előre hirdessék meg, hogy melyik filmeket, hol és mikor nézheti meg a közönség utoljára, mielőtt még az véglegesen lekerül a műsorról. (Koós Árpád leveléből). MASZK ÉS TOLL BARLAY ZSUZSA Rendszeres hangverseny és opera-látogató vagyok — írja levelében Bárány Sándorné budapesti olvasónk. — S mint ilyen, többször hallottam énekelni Barlay Zsuzsát. Az elmúlt hetekben örömmel olvastam lapjukban, hogy a művésznő Liszt-díjat kapott. Szeretném, ha ez alkalomból részletesebben foglalkoznának a művésznő pályafutásával. Louis Quilico :Nemrég, valamelyik reggel a rádió műsorán hallottam egy Louis Quilico nevű baritonistát. Nagyon megtetszett a hangja. Utánanéztem a lexikonban, de nem találtam róla adatot. Kérem önöket, ha lehetséges, írjanak róla néhány adatot és közöljenek képet. Talán van. Tisztelettel: Halmos Tamásné, Jászapáti.« Louis Quilico nevében fontos születési adat is benn foglaltatik: a művész édesapja olasz, édesanyja francia; ő Kanadában született, 1926-ban. Tizenhét évvel ezelőtt lépett színpadra. Azóta az operairodalom szinte valamennyi jelentős lírai baritonszerepét elénekelte. Tagja a párizsi Operaháznak, állandó vendége a nagy olasz és német operaházaknak. Legutóbb a «Don Carlos« Posa márkijaként aratott nagy sikert, olyan partner mellett, mint Nikolaj Gyaurov, aki Fülöp királyt énekelte. — (Louis Iseo a »Don Carlos« Posaak maszkjában.) — Elöljáróban talán annyit, amit talán mondanom sem kellene, hogy a kitüntetésnek nagyon örültem, és nagy megtiszteltetésnek éreztem. Számomra ez nemcsak biztatás a további munkára, de egyúttal nagyobb kedvet is »csinál« a jövő feladatainak a megoldására. Munka közben az ember sokszor úgy érzi, nem is veszik észre, arra, amit produkál, senki sem figyel fel. Ilyenkor kicsit keserű lesz, de aztán az ilyen elismerés kárpótlást ad mindenért! — Az első sikereimet nem operaszínpadon értem el. Oratóriumokban énekeltem hangversenypódiumon. Az első fellépésem Sztravinszkij »Oedipusz Rex«-ében volt. Akkor még Senki sem ismert. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolát végeztem el, a Rádió énekkarának voltam tagja és a Filharmóniának a szólistája. Lukács Miklós, az Operaház mostani igazgatója figyelt fel rám, és bízta rám a szólót az »Oedipusz Rex«-ben. Ez 1960-ban történt és az utána következő évben vettek fel ösztöndíjasnak az Operaházba. — Az Operaházi szerepekért nagyon meg kellett küzdenem. Nem vagyok ugyanis az a típus, akiből »kinézik«, hogy játszani is tud. Azonkívül nem vagyok színpadi alkat sem, akivel azonosítják az egyes szerepeket. Gyanakvással fogadtak. Időről időre meg kellett küzdenem azért, hogy elhiggyék, drámai és komikus szerepeket is tudok játszani. — Sokan felteszik nekem a kérdést, hogy melyik műfaj nőtt jobban a szívemhez, a hangversenydobogó, vagy az Opera színpada. Mind a kettő. Hiszen kiegészítik egymást. A hangversenydobogón nincs mód a mozgásra, a játékra, az Operában pedig a játék kedvéért kell időnként zenei engedményt tenni. Csak a kettő együtt nyújt teljes művészi kielégülést. — Zenei, színpadi példaképem Giulietta Simionato. A »Hamupipőke« címszerepére is az ő hanglemezfelvétele alapján készültem. Az ő széles skálája — a drámai hangvételtől a legkönnyebb hangvételig — az ideálom. Az a törekvésem, hogy ezt tudjam megközelíteni. — S hogy mik a terveim? Ha majd olyan nagy művész leszek, hogy képes lennék a Carment elénekelni, azt szeretném, hogy ezt el is higgyék nekem. Igaz, hogy típusra teljesen más vagyok, mint azt az alt énekesnőktől megszokták. Alkatom szőke, filigrán, tulajdonképpen koloratúrszopránt involvál. Az operaszerepek típusokra íródnak, s az althang adott szerepekhez kapcsolódik. De én hiszem és remélem, hogy ezt az előítéletet majd egyszer legyőzhetem, és elénekelhetem a Carment. Persze, azt is tudom, hogy addig még nagyon sokat kell tanulnom, produkálnom és bizonyítanom. (Barlay Zsuzsa — Szuzuki és Tordai Éva — Csocso-szan a »Pillangókisaszszony«-ban) 31