Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-17 / 7. szám
Közöny? T. Szerkesztőség! Rékai András az Operaház volt főrendezője 67 éves korában elhunyt — olvastam a halálozási hírek szerény-szomorú rovatában a család fájdalmas jelentését, hirdetését. Rékai András — a nagy kultúrájú, kiváló karmester néhai Rékai Nándor fia — több mint 30 évig volt az Opera szolgálatában. Jó néhány sikeres operarendezés fűződik nevéhez, a plakáton még ma is akad előadás, melynek rendezőjeként az ő nevét tüntetik fel. Ezért nagyon megdöbbentett, hogy a volt főrendező elhunyta alkalmából az Operaháznak még egy gyászjelentését se olvastuk sehol. Rékai tudtunkkal a Zeneműkiadónál is vezető posztot töltött be vagy tíz évig, de ennek a vállalatnak a neve sem szerepelt az újságok hasábjain. Hát ennyit ér egy jeles művész élete és sok évtizedes, odaadó munkássága? Jeges közönyt érdemel csupán? Egy régi operalátogató. Még egyszer a hollywoodi tizekről A Film Színház Muzsika 5. számában Barabás Tamás a hollywoodi tizekről írva Dalton Trumbóval kapcsolatban megemlíti John Howard Lawson t, akiről azt írja, hogy: »nemcsak forgatókönyvíró, de filmesztéta és kritikus is volt». Majd ezt: »John Howard Lawson azóta se nagyon publikál a saját nevén». Három okból fogtam tollat. 1. Dawson ma is él és dolgozik. 2. Azóta is publikál saját nevén. 1953 novemberben jelent meg »A film az eszmék harcában» című műve, amely magyarul is megvan. (Filmművészeti Könyvtár 16. szám). 1964-ben pedig talán legjelentősebb alkotását publikálta, címe: »Film: the Creative Process». Most fordítják magyarra, még ebben az évben megjelenik. 3. John Howard Lawson az Egyesült Államok filméletének neves és kimagasló alakja,, Magyarországon alig ismerik, még a Film Kislexikon sem ír róla. Hadd mutassuk be néhány mondatban az írót. 1895-ben született New Yorkban. Az 1920-as években nagy sikerrel játszották friss és szókimondó színműveit a Broadway nagy színházaiban. Érdeklődése hamarosan a film felé fordult, Dynamite című filmje, amelyet Cecil B. De Mille rendezett, egyike volt az első hangosfilmeknek. Egy ideig az amerikai filmírók szövetségének elnöke volt; mint filmíró a második világháború idején írt filmjeivel aratta igazi nagy sikereit. Lawson már ifjúságától következetesen haladó nézeteket vallott, és mindig bátran kiállt erkölcsi-politikai meggyőződése mellett. Egyike lett a hollywoodi tizeknek, 1950-ben egy évre ítélték. Lawson jónéhány kritikai és elméleti könyvet írt a filmről és színjátszásról. Egyik fő műve ,A színműírás és filmírás elmélete és technikája», amelynek a filmről szóló része Filmdramaturgia címmel a Filmművészeti Könyvtár 11. számaként (1962) jelent meg magyarul. 1961. júniusban gyógykezelés céljából a Szovjetunióba utazott, ahol két évet töltött. Jórészt itt írta meg legújabb könyvét a Film: the Creative Process-t, amely nagyszabású, összefoglaló jellegű filmtörténeti-esztétikai munka. Jelenleg Kaliforniában él. Soproni János Szegény tök józan volt. Csak éppen a hangja hasonlatos valami kétségbeesett nyögéshez, segélyt kérő fókáéhoz, vagy tudom is én mihez. S a közönség azt hitte, vele gúnyolódik a jegyző úr. Senki nem ismerte a faluban a jegyző úr énekhangját, nemigen hallották azt azelőtt, így nemsokára rikoltozni, hörögni, verekedni kezdett egymással a két pártra szakadt közönség. Az egyik párt vadul üvöltötte, hogy bolonddá akarják tenni, gúnyt űznek vele és le kell pofozni a jegyző urat a színpadról. A másik, a higgadtabb, úgy vélte, hogy nem lepofozni, csak le kell őt lökni szép csendesen, az igazgatóval, mármint velem együtt. Magam sem tudom, hogy maradtam épen, azt sem, hogy került le a kocsis lajbijában a jegyző úr a deszkákról, miképpen jutott haza s egyáltalán, mi lett vele és a többiekkel. — Ezért örülök annyira magának, Pap úr. — Én kissé hebegve mondtam. Én nem ... hogy is mondjam ... én is kezdő vagyok. Talán próbálnánk előbb .. . — Hogyne, hogyne, Pap úr! — És máris elszaladt, intézkedett, valami rozoga hegedűt is kerített, hozta a víg özvegyet is, aki vígnak is látszott, özvegynek is, s valahogy mégsem így képzeltem el a Víg özvegyet, no de nem baj. — Alig kezdtem az első dalba, Kiss úr felszisszent. Az orra egészen a szájáig futott le ijedtében. — Jó hangosan énekel, Pap úr — mondta finoman Mikes bácsira való tekintettel —, de azt hiszem... a hallása körül van valami kis baj ... No de nem tesz semmit, a hegedű majd beleigazítja a muzsikába ... — Észre se vettem, már itt volt az este. A fellépés ideje. Előleget nem kaptam, éhes voltam. Arra gondoltam, hogy üres ház lesz, de hát egye a fene, néhány ember mégiscsak össze fog gyülekezni s annyi bevétel csak akad, hogy megvacsorázhassak. Úgy véltem, nem baj, ha nem is pontosan a Víg özvegy dallamait fújom, ki veszi észre az ilyen csekélységet? És igyekeztem összeállítani a fejemben a nótákat, amiket legjobban ismerek. Az igaz, hogy volt közöttük egy-két Víg özvegy-beli nóta is, nagyobb baj így nem lehet... Meg azután hegedű is van a világon ... — Már a színpadra lépésem előtt is valami furcsa szorongás feküdt a szívemre. Szent egek! Hiszen a kiskocsma kezd megtelni! Egyre-másra hozzák az új ülőhelyeket, lócákat! Mi ez? S az örömében és félelmében rémülten ide-oda szaladgáló Kiss úr felvilágosított, hogy ezek az arcok mind a tegnapiak! Hogy a jegyző úr is ott ül köztük, várakozón, vörös arccal! Hogy a közönség, tegnap, úgy látszik, roppantul mulatott a nézőtéren. Rohonczi jegyző úrral együtt várja a folytatást és izgatott telt ház van ... — És könyörögve nézett rám, a torkomra s mintha az öreg Mikest is idézte volna félelmében ...— Nos, hogy mondjam tovább? — Kiss úr halkan betaszított a színpadra. Ez volt a belépőm. Megálltam, mint egy árva jószág, maradjunk csak finoman a jószág mellett, amely egy robogó vonat után bámészkodik és elfelejt legelni... Hát így volt Valahogy. Azután a víg özvegy kézzel-lábbal mutatott unszolására rákezdtem valamire. Hogy mi volt, máig sem tudom. Azt hittem, énekelek. Pedig fenét. Nyöszörögtem, mintha azt a búsuló jószágot elgázolta volna a vonat. — Az egész igen rövid ideig tartott. Néhány csuklás és nyögés és vakkantás után, egyszerre csak felhördül mellettem valaki. Mint utóbb a kocsmárosnétól megtudtam: a tegnapi jegyző, Rohonczi úr volt: — Hé, maga gyalázatos ripacs! Engem akar maga kigúnyolni? Ezért fogadta fel ezeket itt mind? És előrelendült karral, pipacsvörösen mutatott a közönségre. — Ki maga, disznó gazember? Hogy meri az én hangomat utánozni? Hogy mer maga engem gúnyolni, mi? No, megállj, fickó! — Valahogy mégis sikerült elmenekülnöm, verés nélkül. Elbújtam. A kocsmárosné bújtatott el, ugyanis ő végighallgatta az egész délutáni beszélgetésemet Kiss úrral és sejtette, hogy ártatlan vagyok, nem tehetek arról, hogy pontosan olyan botfülem van, mint Rohonczi úrnak Becsukott egy szobába, vacsorát is hozott, nagyon megsajnált. — Máig sem tudom, hogy végződött ez az előadás, fáradt voltam. A kocsmárosné ágyat vetett, elaludtam, hajnalban felébresztett, egy kis csomagot meg egy kis pénzt nyomott a markomba: — Menjen ki fiatalúl az állomásra, félóra múlva indul a vonat Pest felé s ha majd valamikor sok pénze lesz, visszaküldheti nekem. — Felültem a vonatra és mire viszszatértem Pestre, hallom ám, hogy a rikkancsok kiáltják már a lapokat. Egyenest Mikes bácsihoz mentem. Elmeséltem neki a jegyzőt, nagyokat nevetett, pénzt adott, hogy írjam meg. De én sohasem tudom megírni azt, amit előre kifizetnek, így maradt rám, hogy elmondjam a férjem helyett ezt a történetet. 31