Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-27 / 17. szám

Művész portré Koncz Gábor—Jászai-díjas BELÉP A SZÍNPADRA, mint Tóth Sándor Németh László „Nagy család” című drámájában és felcsattanó taps fogadja. Tévedés ne essék, ez nem az úgyneve­zett belépő taps, amely ki­jár a közönség kedvencei­nek, a nagy színészegyéni­ségeknek, akik személyisé­gük sugárzásával uralkod­nak a színpadon és a néző­téren. Koncz Gábor kedves esetlenséggel, ormótlan bő­rönddel állít be Kata ott­honába, elfogódottan és mégis magabiztos fölénnyel, fiatalos kedélyességgel kö­szönti az asszonyt, úgy hogy erre természetesen kirob­ban a taps. Koncz Gábor úgy alakí­totta ezt a kis szerepet, hogy alig tett hozzá vala­mi játékot, pusztán a lelki tartást vette át és ezt szí­nezte szülőföldje tájának kicsit éneklő, palócos hang­hordozásával. De nem is kellett sokat hozzátennie, mert ez a figura ő volt ma­ga, ahogy belépett Buda­pestre, a főiskolára, ahogy ideges érzékenységgel,­­fi­nom fogékonysággal megis­merte a nagyváros ritmu­sát, a tanulás ízét, az új­szerű kapcsolatok, váratlan találkozások izgalmait. Ezt a szerepet azóta minden­nap átéli a magánéletben és annyi megkapó filmsze­repben eljátszotta ennek az életformaváltásnak meg­annyi változatát, a vele já­ró örömöket és drámákat, vígjátéki szituációkat és tragédiákat egyaránt. Nem szeretném, ha en­nek a jelenségnek a megfo­galmazása esetleg arra ins­pirálná a rendezőket, hogy Koncz Gábort csakis ilyen feladatokkal keressék fel, szerencsére nem is kell et­től tartania, mert ahogy ő elmondja, Rényi Tamás hét filmjében mindig más és más figurát játszott, a tele­vízióban pedig épp a na­pokban figyeltek fel kül­földön is Vészi Endre: Tá­volsági történet című játé­kában Koncz alakítására. Egyáltalán a film s a tele­vízió nagyon hamar felfe­dezte őt, még főiskolás ko­rában. Legyünk őszinték: ez inkább előlegezett biza­lom volt, és egyénisége kül­sőségeinek szólt. Azóta már színházi és filmrendezők nemcsak ezért fordulnak szívesen hozzá, hanem mert érzik benne a színészi le­hetőséget is, és azt, hogy egy érdekes, jellegzetes ar­cot építhetnek be filmjük emberi galériájába. HÁROM RENDEZŐTŐL kapott legtöbbet. Kazán Istvántól a József Attila Színházban, Szőnyi Sándor­tól a televízióban és Rényi Tamástól a filmen. Mai problémáihoz szinte semmi köze már annak a bizony­talan, tájékozatlan, téveteg parasztfiúnak, akit Mező­kövesden Csendes András tanár úr magához hívatott és rábízta Kisfaludy Ká­roly Három egyszerre című vígjátékának egyik fősze­repét. Az előadás nagy si­kert aratott, az iskolán be­lül, de egy kicsit az iskola falain kívül is, Mezőköves­den. Voltaképpen tehát Csendes Andrásnak kö­szönheti, hogy feltámadt benne a merész gondolat, színészi pályára menni. Apja most is Mezőke­resztesen él. Ma már büsz­kén ül be a falu mozijába, középen az ötödik sorba és jóleső megelégedettséggel nézi fia filmjeit. Pedig az első pillanatban még nem is csak ferde szemmel néz­te ezt a merész pályavá­lasztást, de talán bosszan­­kodással és keserűséggel is. A fiú hazament a főiskola első féléve után, mutatta a bizonyítványt, az egyetemi kalkulusokat, a sok jelest, de nem mutatta a másik oldalt, milyen tárgyakból érdemelte ki. Az apa ter­mészetesen átfordított a másik oldalra is. Csak in­nen­­értesült, hogy fiából színész lesz. Ez az életfor­ma irdatlan távolságban van attól a létformától, amelyet a mezőkeresztesi szemhatár befogadhat. Hát még a nagyanyai kétségbe­esés! Az a kis öregasszony eljött egyszer, hogy meg­nézze az unokáját a szín­házban. A Húszévesek cí­mű Berkesi-dráma előadá­sát látta. Egyre nagyobb izgalommal figyelte, hogy milyen szörnyű kalandokba keveredett az ő kedves, ro­konszenves unokája. Ami­kor a végén a kezére csa­pódik a bilincs, elsírta ma­­gát. Ült egyedül a nézőté­ren, összetörtén. Már min­denki hazament, csak a csönd volt körülötte. S a színész fiú kétségbeesve kérdezte: Mi baj, nagy­anyám? Az öregasszony föl sem nézett, csak összetör­tén sóhajtotta, mi lesz most veled, fiam? Mi nem erre neveltünk téged! A NÉZŐK, a József Atti­la Színház közönsége szá­mára is az élet igazságát, természetességét jelenti Koncz Gábor játéka. Gon­dolom, azért nézik szívesen Koncz Gábort, különösen a magyar drámák szerepei­ben, mert benne önmaguk­ra ismernek. Amikor Gyu­lát játszotta az Egérút fia­talos kedvű hősét, szinte az egész nézőtér neki druk­kolt, szinte naiv lelkese­déssel próbálta volna segí­teni, vezetni lépteit. A Húszévesek című drámá­ban pedig Ősze Miklóst játszotta, ugyanilyen ter­mészetességgel, és érzékle­­tességgel. A klasszikusok­ GELLÉRT ENDRE : Bonnie és Clyde A kaliforniai Santa Monica-ban ebben az esztendőben is ünnepélyes keretek között osztották ki az ameri­kai filmművészeti és filmtudományi akadémia díjait, az Oscar-díjakat. 1967 legjobbnak ítélt filmjei között van a­ Bonnie és Clyde. A filmet az elmúlt év végén mutat­ták be és azóta — viszonylag rövid idő alatt — szinte páratlan sikert aratott az Egyesült Államokban és a nyu­gat-európai országokban egyaránt a film diadalútját jelzi, hogy egész iparágak «­kapcsoltak rá« a Bonnie és Clyde történetében megjelenő, a 30-as években divato­zott ruhák gyártására, sőt egy kisebb­ gépkocsigyár — a hírek szerint — megkísérli, hogy feltámassza (termé­szetesen mai technikával) e korszak gépkocsi-típusait.. . A történet filmváltozata nyomán színdarabok és kaland­regények születtek: géppisztolysorozatok hangja festi alá a legújabb Bonnie és Clyde lemezeket, és eddig — na­gyon szerényen számítva — kereken 25 millióan nézték meg az Arthur Penn rendezte filmet, a­ harmincas évek elejének két sokszoros gyilkos gengszteréről, Bonnie Parker-ről és Clyde Barrow-ról. A valóságos történet 1932-ben kezdődött, Texasban. A börtönből szabadult Barrow ekkor ismerkedik meg Bonnie Parkerrel, aki 19 esztendős korában ment először férjhez , egy betörőbanda vezéréhez. Barrow példaké­pe, mint a­ film írói most kiderítették, Robin Hood, Jesse James és John Dilsinger volt és azt vallotta: «Kirabo­lom a bankokat, a bankok kirabolják a népet...« . Bonnie Parker megszemélyesítője: Faye Dunaway

Next