Film Színház Muzsika, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-13 / 28. szám

Készülődés Budapesten • Szegedre Szinetár Miklós és Márk Tivadar a tapasztalatokról és a tervekről A Dóm tér még néptelen, csak né­hány nap múlva csendülnek fel a Bánk bán „Hazám, hazám” áriájának hangjai. Szinetár Miklós főrendezővel és Márk Tivadar jelmeztervezővel be­szélgetünk a Szegedi Szabadtéri Játé­kok tapasztalatairól és terveikről. Szi­netár 1959 óta rendszeresen rendez Szegeden (tavaly a Don Carlos sikere fűződött nevéhez), Márk Tivadar pe­dig harminc éve jelmeztervezője a szabadtéri játékoknak. Kétfajta élmény — Népszínház! — ezzel fejezhetem ki leginkább a Szabadtéri Játékok lé­nyegét — mondja Szinetár. — Vagy: Jelenet a Bánk bán szegedi szabadtéri előadásából 14 Máriássy Judit: A A lepke és a halhéM­alanság MARCEAU ÉS OBRAZCOV BUDAPESTEN Hányszor halt meg Marceau ezen az estén? Egyszer a Kontrasztokban golyó érte, egyszer a Bíróságon felakasz­tották. Nem halt meg többször, mint egy évvel ezelőtt, amikor először járt nálunk és elment a háborúba is Rip­­ként. Ám ezúttal meghalt a Lepke is. Menekült, megszaba­dult, röpke földi létét már-már megmentette, fogságba ke­rült, csapkodott, vergődött, még megkapaszkodott tüné­keny életébe, aztán a Csend jött, a mozdulatlanság, a fel­­lebbezhetetlen semmi. „ö már nem ö” — mondta az orvos Anyámra. — „ö már nem ö, már csak egy makacs szívverés. Nem tart so­káig ..Kint nap sütött és autók zörögtek, trolifék csikor­­gott. A felfoghatatlan küszöbön üldögéltünk a kórterem sarkában ketten és beszélgettünk, soha nem fogom tudni, miről is, hiszen csak azért beszélgettünk, hogy gondolkozni ne kelljen. És soha nem fogom tudni, miről, miért, miféle törvény parancsára hallottuk meg egyszerre azt a Csendet, a sikolyra kényszerítőt, a szívünkbe tépőt, az érthetet­lent, a soha tudomásul nem vehetőt. De meghallottuk. Abban a másodpercben meghallottuk, amikor a küzdő, vergődő, életbe kapaszkodó szív mozdulatlanná dermedt és a Csend hallhatóan kimondta a képtelenséget: ez a halál. Sok száz fiatal a nézőtéren. Miniszoknyák és fémgom­bos, katonás zubbonyok. Vidám, vakációzó fiatalság. De jó, hogy nekik a háború csak mozi- és televíziós kép, de jó, hogy még nem üldögéltek egy szobában a kedvessel, akiből már csak egy csapkodó szívdobogás maradt! De Marceau csodálatos ujjai, sikoltó két keze, a tekintetébe zárt jaj a torkukig ér, a lélegzetüket nehezíti, s a bájos gyerekek helyén mintha az érzékeny és aggódó emberiség ülne, nem, nem, nem, dübörgi a taps, mi ezt nem akarjuk kérem, mi a halhatatlanságra szavazunk. Marcel Marceau Ismét a budapesti Erkel Színházban

Next