Film Színház Muzsika, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-16 / 46. szám
TELEVÍZIÓ Költészet, krumpli, kabaré Nem az alliteráció kényszere íratta le velem a címet, hanem a tiszteletteljes megrendülés, amikor rádöbbentem, hogy milyen különféle műsorokat kell adnia a tévének, mintha valakinek relativitáselméletből és léggömberegetésből kellene egyaránt vizsgáznia. S a második tantárgy — fura módon — mintha gyengébben menne ... A versműsorok szinte mindig kitűnőek. Pedig a költészetnek, felületes ítélkezés szerint, nemigen van helye a tévében, hiszen ettől a „csevegő doboztól” épp oly furcsa a vers, mintha valamelyik családtagunk felállna, és a vacsoraszag, a gyerekzsivaj, s a szomszédok falon áthalló veszekedése közben réveteg szemmel szavalni kezdene. A műsorban még nem is sikerült megtalálni a költészet helyét; a hét óra körüli idő a legrimlisabb. Pedig a Lélektől lélekig és A tűz csiholója című összeállítások ünnepet jelentettek, áhítatot kívántak. A Tóth Árpád emlékműsor egységes, szép produkció volt. A szerkesztő (Ascher Gabriella) mintha a költőről merengett volna, értő megemlékezését az a gondolati ív jelezte, melyen az egyszerűtől a bonyolultig, a szelíd lírától a kesernyés töprengésig, a játéktól a költői filozófiáig vezetett el bennünket. Nemere László okosan kevés effektussal idézte fel a költő műveinek hangulatát; Gábor Miklós racionálisan, Mensáros László lágy lírai azonosulással tolmácsolta Tóth Árpádot. A tűz csiholója eklektikusabb műsor volt. A Jeszenyin-vers (Illyés Gyula fordításában és Kálmán György előadásában) emlékezetes marad. — Miért tetszik annyira a költészeti műsor? A tévédarabok és filmek (ízlésem ezt súgja) kissé mozgalmasak. Szeretnék egy olyan drámát látni — mondogatom néha —, ami egyetlen arcon tükröződik vissza, és ágáló szereplőhad helyett szemek, fintorok, arcvonások „játszanak” csak benne. Nos, ilyen bensőséges dráma minden jól előadott vers. És nemcsak érzelem, de gondolat is több van az ötperces költeményben, mint egy százperces „modern” darabban. Hunyady Sándor novelláit (A krumpliban megevett dicsőség és egyéb történetek) Liszkay Tamás öszszeállítása után mohón kerestem ki könyvespolcomon, és újraolvastam. Így hát a műsor elérte célját. A Vöröslámpás ház sokkal-sokkal jobb olvasva, a Cukorbaj jobb volt a tévében. Mert a vöröslámpás ház mesteri novella: jelzők, kötőszók, mondatfűzések kinyomozhatatlan varázslatával hat, a kissé egyszerűsítő és triviális látvány helyett a megmozgatott olvasói fantázia finomabban groteszk jelenetet villant elénk mint az időbeliségben léptetetté váló színészi megelevenítés. Horváth Ádám rendező a Cukorbajban remekelt. Az ötletre épülő tárca egyértelmű komikumát átszínezte és elmélyítette a tévéfeldolgozás. Miklóssy György egy kispolgár pályaképét rajzolta fel, s ez az öntudatlan önéletrajz (a nagyon is tudatos szerepformálásban) tragikomikus és visszataszító volt, a féregpuhányság mögött egy sokszínűen ellenszenves karaktert teremtve meg. A rabló krimis cselekményével egyenesen képernyőre kívánkozott. De Somogyvári Rudolf és Szendrő József az utolsó jelenetben semmit nem tudott hozzáadni a szerzőhöz; azt a revolvert nem éreztük a szituációban, ami a vonatrablásnál még a rabló kezében volt, de itt már képletesen átkerült a bankár húsos markába. A tigriscsíkos kutya megint csak a szó hatalmára figyelmeztet: egy novella leírásait nem lehet csak úgy egyszerűen lefényképezni. Horváth Ádám kutyája mindent megtett, hogy rám ijeszszen — de Hunyady Sándor tigriscsíkos kutyáról ír, és ez az egyetlen jelző olyan rémítő képzeteket kelt, hogy a tévében legalábbis valódi tigriseket kellett volna látnunk. Három nap alatt két vidám összeállítást is kaptunk. A Nyárbokt-ban színészek, énekesek, táncosok hadi szerepelt, történt úton-útfélen, vasúton, vizen és szárazföldön, játszott benne a Balaton, Budapest, lépcsőház és víziparti nádas, egyszóval: fű-favirág — a Sok a szöveg pedig egy filmre vett kabaréelőadás volt, még a díszleteket is elszellemeskedték, s egy-egy színész (uram bocsá!) több szerepet is játszott benne. Az elsőben a Televízió anyagi tőkéjét — a másikban a szerzők szellemi tőkéjét gyümölcsöztették. Mindez nem értékítélet, mert a Nyár volt... jó műsor volt. Csak éppen bizonyítani látszik, hogy a könnyű szórakoztatás serpenyőjébe marékkal kell rakni a pénzt, hogy ne billenjen le a magvas szórakoztatáshoz képest. Deák István ízléses és pergő műsort csinált, a helyzetkomikumokat kihasználta, a zenét és a táncot törés nélkül illesztette a prózai számok közé; a táncszámok a megszokottnál jobbak voltak. Marton Frigyes, a kitűnő Sok a szöveg. . . rendezője, és a szerkesztő Kaposy Miklós megérdemli, hogy kifogásainkat se hallgassuk el: a bevezető konferanszié után gyenge volt az összekötő szöveg, az óvodások pol-beatje és Psota Irén énekszáma nem illett a nívós műsorba. Hofi Géza zenei paródiája viszont fergeteges és bravúros volt. A kötőszógyártó vállalat igazgatójaként Major Tamás és a kétségbeesett anyagbeszerző szerepében Agárdi Gábor ellenállhatatlanul mulatságos volt; ez a kitűnő jelenet bemutatta mindazt, amiért érdemes kabarét csinálni: a záporozó szóviccek mellett kiformál két karaktert is, és a szerző szatirizáló dühe látszatra csak a kötőszókkal gúnyolódik, de valójában a társadalmi magatartásformák mélyebb rétegébe vág bele. Kállai Ferenc egy bürokrata csavaros észjárását tárta a nézők elé, akinek minden képességét mozgósítania kell, mert valóban rendkívüli helyzetbe kerül: valaki Magyarországról akar ajándékautót küldeni Amerikába. A reprezentálást eredeti módon megoldó téesz-elnök (Tompa Sándor) jelenetének azért is örültünk, mert egy — a kabaréban háttérbe szorított — témakör felelevenítésével próbálkozott. Gobbi Hilda kedves konferanszié volt, a rutiniék szóvihara helyett a be nem avatottak megjátszott egyszerűségével sikerült kapcsolatot tartania a közönséggel. Gáli István A kötőszógyártó vállalatnál: Agárdi Gábor és Major Tamás