Film Színház Muzsika, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-10 / 32. szám
DOBOZY IMRE: II vég és a kezdet dilemmái F ordítva kellett volna írnom? Kezdet és vég? Nem. Az én nemzedékem életében előbb volt a vég. Egy korszak vége. Egy életstílusé. Egy világháborúé. Csak azután következett a kezdet. Űj drámám, a Nemzeti Színházban sorra kerülő „Eljött a tavasz”, erről szól. De miről is? E létünket meghatározó, bennünk továbbélő fordulat történelmi igazáról? Itt mindjárt zavar kerülget. Lassacskán divatját veszti, hogy az emberek a véleményüket közöljék. Az igazságot közük. Nem azt mondják: így gondolom, így tudom, így látom. Hanem azt: ez az igazság. Ilyen kategorikusan, fennen, ellentmondást nem törően. Már a gyerekek elkezdik. Közhely, hogy „a mai ifjúság szigorúan ragaszkodik az igazsághoz”. Hát a felnőttek? Egyebet se tesznek, csak az igazságra hivatkoznak. Figyeljék csak őket. Vagy inkább: figyeljük csak egymást. Korunk kétségkívül a nagy felismerések kora. De nagy tévedéseké is. A nagy vívmányoké, és a nagy korrekcióké. az emberiség integrálódásának kora, és a szakadatlan összeütközések okozta feszültségé: az összefogásé és a magányé, a felszárnyaló reményé és a félelemé. Legyünk tárgyilagosan szerények, enélkül eltökéltek sem lehetünk: nem könnyű eligazodni benne. A vég és a kezdet dilemmáiban sem. Engem régtől fogva izgat, hogy olyan történeti előzménnyel, mint amilyen a miénk, a második világháborúnak legalább a végén — a nagy újjárendezés küszöbén —, miért nem állottunk az emberség és a progresszió oldalán: hogy 1703, 1848 49. és 1919. után, szabadságharcos hagyományainkhoz híven, miért nem bírtunk tömegesen fegyvert fogni magunkért, épp akkor, amikor nem Majtény, Világos, tiszai összeomlás, hanem történelmi elégtétel várt volna reánk. A kérdés, persze, nem históriai izgalomként foglalkoztat. Abban, sőt, csakis abban a vonatkozásban, hogy akkori magatartásunk összetevőiből mi él tovább bennünk, illetve, hogy mostani értelmünk, karakterünk, törekedé- sünk miért, s mennyire felesel e régi komponensekkel. Drámám tehát nem úgy negyvenötös dráma, hogy akkor játszódik. Szó sincs róla, még a szokásos — vagy majdnem mindig szokásos — betétszerű visszapillantás eszközével sem él. Minden ma történik benne. A múlt is, a mai reflexiók is. Egy gyalogosszázad tíz életben maradt tagja í BERKESI ANDRÁS : Színházat a közönségért! A színház a közönségért van és nem fordítva. Az évek során minden színháznak kialakul a sajátos arculata, törzsközönsége és az a jó színház, amelyik a műsorpolitikájának kialakulásánál figyelembe veszi a közönség jogos igényeit. A József Attila Színház — ha minden jól megy — az őszi évadban műsorára tűzi új darabomat, a Tomson kapitányt, sorrendben immár a negyediket. Ha egy színház igényt tart az író munkájára, számít rá, szinte belső munkatársának tekinti, az azt jelenti, hogy az író is figyelembe veszi a színház évi műsortervét, közönségének igényét és annak megfelelően választja meg a témáját. így született meg a Tomson kapitány ötlete és az ötletből így lett színdarab. Ez a szinte munkatársi együttműködés sok tekintetben újszerű, nemcsak azért, mert feleslegessé teszi a képmutató udvariaskodást, a rosszízű mellébeszélést, hanem azért is, mert az író a téma kibontásánál színpadban, a színház technikai lehetőségeiben és színészekben is gondolkodhat. A darab két részből áll. Az első rész a háború utolsó hónapjaiban, a nyilasok hatalomátvétele után, a második rész fél évvel később a már felszabadult Budapesten játszódik le, a koalíció első heteiben. A főváros azokban a hónapokban nyüzsgött a kalandoroktól, bujkáló fasisztáktól, ál és igazi ellenállóktól. egyszóval bonyolult, ellentEÖRSI ISTYÁN : Dramaturgiai elvek Y annak-e egyáltalán dramaturgiai elveim? Nyilván kell lenniük, hiszen különben nem mérgelődnék any- nyit másokéin. Csakhogy — örömmel tudatosítom — felfogásom nem rögződik egyetlen drámatípushoz, írói módszerhez vagy stílustörekvéshez sem. Nem foglalok állást az arisztotelészi és az epikus dráma vitájában, már csak azért sem, mert úgy vélem: Shakespeare bohócai is elidegenítési effektussal dolgoztak, az epikus színház apostola, Brecht pedig legjobb műveiben sorstragédiákat dolgoz fel, katharzisra tör, és egészen kiváló Arisztotelész-ta- nítvány. Nem részesítem egymással szemben előnyben a jó dokumentumdrámákat és a parabolajátékokat, és noha nagyon szeretem például Cseho- vot, vonzódom az úgynevezett abszurd drámákhoz is. A konfliktushoz viszont ragaszkodnék, annál is inkább, mert a konfliktusmentes drámát a szocializmus körülményei közt sem sikerült kitermelni. Szerencsére a meghasonlások korát éljük, hogy hegeliánus módon fejezzem ki magam: az azonosságban rejlő különbözőségek, és a különbözésekben levő azonosságok az élet legkülönfélébb területein robbanó erővel jelentkeznek. A drámának nem kedveznek a homogén korok és stabil világállapotok, hanem olyan légkörre van szüksége, amelyben a világtörténelemnek és az ember emberréválá- sának szempontjából fontos összeütközések természetes jelenségeknek számítanak. Márpedig ami az összeütközéseket illeti, igazán nem panaszkodhatunk. Azért kezdtem jó konzervatív módon a konfliktussal, mert megfigyelésem szerint drámabírálatunk és benn- fentesebb közvéleményünk tekintélyes része fantomoknak hódol vagy ellenük harcol, ahelyett, hogy a dráma lényegét: valóság- és igazságtartalmát venné bonckés alá. Ez utóbbi sokszor kifejezetten viszolygást szül. Hogy személyes példával éljek: „Sírkő és kakas}" című színművemet például némely kritikusok kinevezték abszurdnak, talán mert kényelmetlen lett volna — még nekem is —, ha realitásából indultak volna ki. Ezért „komolyan vették” néhány sti- láris-módszerbeli jellegzetességét, hogy megkerülhessék a konfliktust, a problémát. Az abszurdnak mondott drámák megítélésekor derül ki a legszembeötlőbben, hogy milyen gátlástalanul igazodunk a formális jegyekhez: a cselek-