Film Színház Muzsika, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-21 / 25. szám
A hét interjúja Bessenyei Ferenccel Újra Dózsa maszkjában A kezdet kezdetén találkoztam vele, az „Ítélet” forgatása alighogy megindult. Néhány nappal ezelőtt még Széchenyit formálta a színpadon, a bölcset, a gyötrődőt, de Bessenyei azóta átalakult már, dübörög, valóságos lázban ég, zeng a hangja, és zeng az egész lénye. Kivetkőzött eddigi önmagából, nemcsak a szerepben, hanem mindennapi életében is Dózsa Györggyé változott, már elhiszi, hogy ő az csakugyan, az ő igazát vállalja, hozzá magasodik fel. Voltaképpen ettől a lenyűgöző képességétől színész a színész, de ezzel a délelőtti metamorfózissal, csak így beszélgetés közben, ilyen robbanásszerűen alig kerültem még szembe. S megint a történelmet éli! Alkata, szenvedélye predesztinálja ezekre a szerepekre, arra, hogy hús-vérré éleszsze az idők múltával szoborrá merevedett hősi figurákat. Színészi pályáján egyik következett a másik után. — De most félek, nagyon félek — mondja őszinte meggyőződéssel — önmagamtól és a feladat roppant bonyolultságától, összetettségétől. A film cselekménye a végén kezdődik: a börtönbe zárt Dózsa György emlékezetében visszafelé peregnek az események. A szerep kétsíkú: az egyik a való történelem eseményeinek a sorozata, a másik, amely Dózsa gondolataiban támad fel. — Ez a második találkozása ezzel a korral, és ezzel a hősi figurával, hiszen tizennégy évvel ezelőtt Illyés Dózsáját játszotta színpadon. — A két Dózsa hasonló, és mégis nagyon különböző. A színpadon mindent kifejezhettem szavakkal, a költészet erejével; a filmen ellenben a cselekvés, a láttatás a feladatom, jóformán gesztusok nélkül, csaknem mozdulatlanul születnek Dózsában a döntések. Minden műfaj megalkotta már nálunk a maga Dózsáját, jó lenne, ha végre sikerülne most összegeznünk eddigi elképzeléseinket róla. Mert semmi dokumentumunk, semmi kézzelfogható emlékünk nem maradt tőle. Nem úgy, mint a többi nagyjainktól: egy pipa, egy korsó, egy szék. S csodálatosképpen mégis itt él velünk, és ma is sok művészt izgat az alakja. Tudjuk, hogy az „ítélet” magyar— román—szlovák koprodukcióban készül. Kása Ferenc és Csoóri Sándor forgatókönyvében a történet eleje és vége között nyolc év telik el. Bessenyei most kapásból felsorol néhány helyszínt, ahol forgatnak: Vajdahunyad, Segesvár, Nagyhagymás, Érchegység. — A film kezdetén Dózsa ezt mondja: ..Magyarok! És minden nemzetségbeliek! Itt az ideje, hogy kiirtsátok magatokból az egymás iránti gyűlöletet ...” Én úgy érzem, ez a film óriási lépést tesz annak érdekében, hogy a dunamenti népek közelebb kerüljenek egymáshoz, új fejezet ez közös történelmi emlékeink tisztázásában. — Hasonlít-e a filmbeli Dózsamaszkja a színpadiéhoz? — A drámában Dózsa mintha romantikus hős lett volna. A filmen külsőségeiben is reálisabb, keményebb. Bessenyeire az elkövetkező négy-öt hónapban nehéz munka vár. Miközben mások nyaralnak, ő ismét élő történelemkönyvvé alakul. — Az én történelmi alakjaim nem távoli Tell Vilmosok vagy Julius Caesarok, hanem mind jellegzetesen magyarok. A történelmi múlt, az okok és okozatok kibogozása szent kötelessége minden művésznek. — Melyik volt a legérdekesebb? — Kossuth a Fáklyalángban és Görgey az Árulóban. Ezek voltak életem legintenzívebb élményei. A két ellenpólus világította meg nekem annak a korszaknak az igazságait és vélt igazságait. Most az „ítélet”-ben az a dolgom, hogy minden eddigi művészi tapasztalatomat belesűrítsem: ha ezt megoldom, talán kiderül, mit értek meg a világból. Mondtam már, félek, nagyon félek magamtól és a szerep nagyságától. — Miért fél ennyire? — Mert tudom, hogy ez nem csupán színészi feladat. A szobor, a kő, az érc türelmes, de most mozgásában, magatartásában, viselkedésében kell ábrázolnom egy figurát, aki oly egyértelműen és mégis sokféleképpen él az emberek tudatában. Rajta keresztül szembesítenem kell a közönséggel azt a problémát is, vajon a mai ember nézőszögből Dózsa helyesen élt-e, helyesen cselekedett-e? Az alakítás egyszersmind kérdés is a nézőhöz: te mit tennél, mit vállalnál az ő helyében? Bessenyei, amikor egy-egy új szerepe izgatja, mindig nagy hévvel veti bele magát az újrakezdés örömébe. — Hevesi Sándor azt mondta: „Az alkotó színészbe öt különböző egyéniség is belefér.” Sajnos, nemigen próbáljuk ki a bennünk létező ötféle lehetőséget. A többség meg sem kíséreli, mert ha úgy véli, kialakította a maga modorát, egyéniségét, fél tovább lépni. Pedig az „egyéniség” gyakran nem más, mint az évtizedek alatt ránkrakódott pánikos hatniakarás reflexe. S hiába vagyunk ennél sokkal többek, se időnk, se lehetőségünk nincs, hogy megkeressük a másik önmagunkat. Én tudom, hogy életveszélyes vállalkozásba keveredtem, amikor a Madách Színház kiválóan összekovácsolt társulatának másféle munkamódszerébe, másféle munkamoráljába kapcsolódtam. Le kellett küzdenem a rólam kialakult előítéleteiket is, és be kell bizonyítanom, hogy el tudom fogadni az ő sajátos kifejező eszközeiket, stíluselemeiket is. Ebben a harcban sokat nyertem, mert kritikusan, sőt önkritikusan vizsgáltam meg a magam színészi eszközeit, amire a Nemzeti Színházban, ott, ahol felnevelkedtem, ahol színésszé értem, nem volt lehetőségem, mert már nem láttam, milyen vagyok. Saját magammal kell és kellett szembenéznem, mert ahhoz, hogy mindig újra meg újrakezdjek, ahhoz, hogy lássam, mi minden telik belőlem, idegen szemre, idegen környezetre volt szükségem, ez segített a mélységes szakmai alázathoz, s ahhoz, hogy a magamról kialakított kép hiányosságaira rájöjjek. Mert sem én, sem színésztársaim nem éreztük és nem érezzük jóformán senki részéről annak az igényét, hogy másnak szeretnének látni, mint amilyennek megszoktak. Elmondhatom azt, hogy bizony gazdag színészi, szakmai tapasztalatokkal tértem vissza a Nemzeti Színházba a Madáchból. A témát most nem folytatjuk, ám feltűnő honvágy cseng ki hangjából, amikor a Madách Színházról beszél. De hát most a Dózsa ürügyén találkoztunk, és az elkövetkező hónapokban Bessenyei csakis a filmnek él, az izgatja mindaddig, amíg meg nem valósítja elképzeléseit... (gách) „Dózsa maszkja a filmen reálisabb és keményebb, mint a színpadon volt (MTI — Keleti Éva felv. 10