Film Színház Muzsika, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-21 / 25. szám

A hét interjúja Bessenyei Ferenccel Újra Dózsa maszkjában A kezdet kezdetén találkoztam vele, az „Ítélet” forgatása alighogy meg­indult. Néhány nappal ezelőtt még Széchenyit formálta a színpadon, a bölcset, a gyötrődőt, de Bessenyei az­óta átalakult már, dübörög, valóságos lázban ég, zeng a hangja, és zeng az egész lénye. Kivetkőzött eddigi önma­gából, nemcsak a szerepben, hanem mindennapi életében is Dózsa Györg­­­­gyé változott, már elhiszi, hogy ő az csakugyan, az ő igazát vállalja, hozzá magasodik fel. Voltaképpen ettől a le­nyűgöző képességétől színész a színész, de ezzel a délelőtti metamorfózissal, csak így beszélgetés közben, ilyen rob­banásszerűen alig kerültem még szembe. S megint a történelmet éli! Alkata, szenvedélye predesztinálja ezekre a szerepekre, arra, hogy hús-vérré élesz­­sze az idők múltával szoborrá mere­vedett hősi figurákat. Színészi pályá­ján egyik következett a másik után. — De most félek, nagyon félek — mondja őszinte meggyőződéssel — ön­magamtól és a feladat roppant bo­nyolultságától, összetettségétől. A film cselekménye a végén kezdődik: a bör­tönbe zárt Dózsa György emlékeze­tében visszafelé peregnek az esemé­nyek. A szerep kétsíkú: az egyik­ a való történelem eseményeinek a soro­zata, a másik, amely Dózsa gondola­taiban támad fel. — Ez a második találkozása ezzel a korral, és ezzel a hősi figurával, hi­szen tizennégy évvel ezelőtt Illyés Dó­zsáját játszotta színpadon. — A két Dózsa hasonló, és mégis nagyon különböző. A színpadon min­dent kifejezhettem szavakkal, a költé­szet erejével; a filmen ellenben a cse­lekvés, a láttatás a feladatom, jófor­mán gesztusok nélkül, csaknem moz­dulatlanul születnek Dózsában a dön­tések. Minden műfaj megalkotta már nálunk a maga Dózsáját, jó lenne, ha végre sikerülne most összegeznünk ed­digi elképzeléseinket róla. Mert sem­mi dokumentumunk, semmi kézzelfog­ható emlékünk nem maradt tőle. Nem úgy, mint a többi nagyjainktól: egy pipa, egy korsó, egy szék. S csodála­tosképpen mégis itt él velünk, és ma is sok művészt izgat az alakja. Tudjuk, hogy az „ítélet” magyar— román—szlovák koprodukcióban ké­szül. Kása Ferenc és Csoóri Sándor forgatókönyvében a történet eleje és vége között nyolc év telik el. Besse­nyei most kapásból felsorol néhány helyszínt, ahol forgatnak: Vajdahu­­nyad, Segesvár, Nagyhagymás, Érc­hegység. — A film kezdetén Dózsa ezt mond­ja: ..Magyarok! És minden nemzet­ségbeliek! Itt az ideje, hogy kiirtsátok magatokból az egymás iránti gyűlö­letet ...” Én úgy érzem, ez a film óriási lépést tesz annak érdekében, hogy a dunamenti népek közelebb kerüljenek egymáshoz, új fejezet ez közös törté­nelmi emlékeink tisztázásában. — Hasonlít-e a filmbeli Dózsa­­maszkja a színpadiéhoz? — A drámában Dózsa mintha ro­mantikus hős lett volna. A filmen külsőségeiben is reálisabb, keményebb. Bessenyeire az elkövetkező négy-öt hónapban nehéz munka vár. Miközben mások nyaralnak, ő ismét élő történe­lemkönyvvé ala­kul. — Az én történelmi alakjaim nem távoli Tell Vilmosok vagy Julius Cae­sarok, hanem mind jellegzetesen ma­gyarok. A történelmi múlt, az okok és okozatok kibogozása szent kötelessége minden művésznek. — Melyik volt a legérdekesebb? — Kossuth a Fáklyalángban és Gör­gey az Árulóban. Ezek voltak életem legintenzívebb élményei. A két ellen­pólus világította meg nekem annak a korszaknak az igazságait és vélt igaz­ságait. Most az „ítélet”-ben az a dol­gom, hogy minden eddigi művészi ta­pasztalatomat belesűrítsem: ha ezt megoldom, talán kiderül, mit értek meg a világból. Mondtam már, félek, nagyon félek magamtól és a szerep nagyságától. — Miért fél ennyire? — Mert tudom, hogy ez nem csupán színészi feladat. A szobor, a kő, az érc türelmes, de most mozgásában, magatartásában, viselkedésében kell ábrázolnom egy figurát, aki oly egy­értelműen és mégis sokféleképpen él az emberek tudatában. Rajta keresztül szembesítenem kell a közönséggel azt a problémát is, vajon a mai ember né­zőszögből Dózsa helyesen élt-e, he­lyesen cselekedett-e? Az alakítás egy­szersmind kérdés is a nézőhöz: te mit tennél, mit vállalnál az ő helyében? Bessenyei, amikor egy-egy új sze­repe izgatja, mindig nagy hévvel veti bele magát az újrakezdés örömébe. — Hevesi Sándor azt mondta: „Az alkotó színészbe öt különböző egyéni­ség is belefér.” Sajnos, nemigen pró­báljuk ki a bennünk létező ötféle le­hetőséget. A többség meg sem kíséreli, mert ha úgy véli, kialakította a maga modorát, egyéniségét, fél tovább lépni. Pedig az „egyéniség” gyakran nem más, mint az évtizedek alatt ránkra­kódott pánikos hatniakarás reflexe. S hiába vagyunk ennél sokkal többek, se időnk, se lehetőségünk nincs, hogy megkeressük a másik önmagunkat. Én tudom, hogy életveszélyes vállalkozás­ba keveredtem, amikor a Madách Színház kiválóan összekovácsolt tár­sulatának másféle munkamódszerébe, másféle munkamoráljába kapcsolód­tam. Le kellett küzdenem a rólam ki­alakult előítéleteiket is, és be kell bi­zonyítanom, hogy el tudom fogadni az ő sajátos kifejező eszközeiket, stílus­elemeiket is. Ebben a harcban sokat nyertem, mert kritikusan, sőt önkri­tikusan vizsgáltam meg a magam szí­nészi eszközeit, amire a Nemzeti Szín­házban, ott, ahol felnevelkedtem, ahol színésszé értem, nem volt lehetőségem, mert már nem láttam, milyen vagyok. Saját magammal kell és kellett szem­benéznem, mert ahhoz, hogy mindig újra­ meg újrakezdjek, ahhoz, hogy lássam, mi minden telik belőlem, ide­gen szemre, idegen környezetre volt szükségem, ez segített a mélységes szakmai alázathoz, s ahhoz, hogy a magamról kialakított kép hiányossá­gaira rájöjjek. Mert sem én, sem szí­­nésztársaim nem éreztük és nem érez­zük jóformán senki részéről annak az igényét, hogy másnak szeretnének lát­ni, mint amilyennek megszoktak. El­mondhatom azt, hogy bizony gazdag színészi, szakmai tapasztalatokkal tér­tem vissza a Nemzeti Színházba a Ma­­dáchból. A témát most nem folytatjuk, ám feltűnő honvágy cseng ki hangjából, amikor a Madách Színházról beszél. De hát most a Dózsa ürügyén találkoz­tunk, és az elkövetkező hónapokban Bessenyei csakis a filmnek él, az iz­gatja mindaddig, amíg meg nem va­lósítja elképzeléseit... (gách) „Dózsa maszkja a filmen reálisabb és keményebb, mint a színpadon volt (MTI — Keleti Éva felv.­ 10

Next