Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-11-08 / 45. szám

­ Lecke az idomítás mesterségéből (Szóvári Gyula felvételei) Vidám jelenet a telepen: ürgét önt a két fiatal (Meszléry Judit és Ivan Andonov) Drámai pillanat az idomár szobájának küszöbén. A falon elhunyt kedvenc sólymának „portréja” Teréz fát vág a telep udvarán, amikor a solymászok haza­térnek a napi munkából nagyon jól tudtam használni, mígnem egyszer felmondta a szolgálatot. Ke­resnem kellett egy gépjavító mestert. Találtam is valakit, aki gondosan meg­javította, honoráriumot erőszakkal sem fogadott el, csak azt kérte, szeretné gondozni írógépemet és mellesleg át­nyújtani nemrég elkészült kisregényét. Ettől kezdve minden lehető alkalommal megjelent, ellenőrizte gépemet és át­nyújtotta új regénye új fejezetét. Elein­te csak arra kért, olvassam el, később már könyörgött, ha olyan jól látom a gyengéit, segítsek kijavítani. Segítettem. Vesztemre. Mert később már azt kí­vánta: „helyezzem el" a kiadónál. Pró­báltam kitérni, felajánlotta nagylelkűen, adjuk ki az egészet mindkettőnk neve alatt. Ettől már megrémültem, s haza­rohantam. Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé mertem arra gondolni, hogy valaha is visszatérjek. A mesterem, aki minden nap mesternek szólított jóné­­hányszor, elvette kedvemet a mester­ségtől is. Nem maradt más, mint visz­­szatérni a Körút zajos világába. Itt ha mester nem is, de író talán lehetek. A ZENE HATALMA Volt a mi utcánkban egy rokonszen­ves maszek bőrdíszműves. Gondos mun­kával, némi ügyeskedéssel, főként jó piaci érzékkel gyártotta a női táskákat — mindig valamivel olcsóbban, mint az állami kereskedelem. Nem csoda tehát, hogy meggazdagodott. irattáskámat kétszer javította gondosan, szinte baráti figyelmességgel. Ilyenre szokták mon­dani, szinte újjávarázsolta. Amikor leg­utóbb betértem az üzletbe, ha lehet, még kitüntetőbb figyelemmel fogadott. Nem tudtam mire vélni. Arra kért, el­költözik erről a vidékről új lakásba, s a lakásavatóra szeretne meghívni engem is. Szabadkoztam, de nem engedett. Végül is ráálltam, megadta a címet: a Rózsadomb egyik legszebb utcájában állt a háza. Valóban a kért napon és órában, ahogy illik, megjelentem. Nem voltunk még sokan, körülnézhettem a kertben s a lakásban. Az egyik szobá­ból nem szűnő szorgalommal szólt a zongora. Az ablakok nyitva, lehetett hallani a kertben is a zenét, a hangok betöltötték az estét, hangulatot árasz­tott a fényben úszó palota, a szépen munkált kert, az egész otthon. Meg­kérdeztem a vendéglátómat: — Neves zongoraművész játszik a szomszéd szobában? S ráadásul inkog­nito? — Ugyan kérlek — hárította el sze­mérmesen a feltételezést —, azt azért nem engedhetem meg magamnak! De vettem egy gépzongorát. Azt hallod. Tudod, ha már ilyen előkelő negyedbe költöztem, nem szeretném, ha a szom­szédaim azt hinnék, hogy én afféle szürke kisember vagyok. Ezért szól a gépzongora mindig nyitott ablaknál. Ebből mindent megérthettem. A zene felemel. „Rangot" ad. A Rózsadombon kiváltképp . . . LEVÉL A PARADICSOMBÓL A minap levelet hozott a posta. Ide­genbe szakadt barátom írt. Regénye­sen leírja hányattatásait, küzdelmeit, s azzal zárja: „Úgy érzem, megtaláltam azt a pontot, ahonnan végre elindul­hatok a művészi pályán, megtaláltam azt az asszonyt, aki a jövőmet segít­heti, aki ösztönzőként mellettem állhat. Tele vagyok tetterővel, lelkesedéssel: ez a város, ez az ország nem csak otthont adott nekem, hanem a pályához is új erőt.” Mindebben persze nincs semmi rend­kívüli. Az egész nagyon is megható, egy­szerű történet. Csak egy a bökkenő: barátom, aki a levelet írta, nem kezdő ifjú titán, hanem hatvanöt éves művész. Nem is oly régen ment nyugdíjba. Utolsó nagy tette volt, hogy kiharcolta a kiemelt járandóságot...

Next