Film Színház Muzsika, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám
.TELEVÍZIÓ,televízió, televízió A kritikus jegyzete Önkiszolgálás EGY HÉTTEL EZELŐTT a Történelmi leckénél Urbán Ernő műsorvezetésének örültem. Most a Szülőföldem, Marcóval Erdei Ferenc folytatja a sort: riporterként mutatta be szülővárosát. Mindjárt fennakadok a szón: riporter? Nem, annál jóval többet tudott nyújtani. Vallomás volt ez a városról, élőszóval elmondott szociográfiai tanulmány. Új és sikeres kísérletnek vagyunk tanúi. Neves írók és közéleti személyiségek közreműködését sikerült megszerveznie a tévének. Riporter is odaállhatna be-lettük, felkészült és rutinos riporter. Talán folyékonyabban is peregne a műsor. De a néző sokkal kevesebbet kapna. A tévé az újságnál személyesebb műfaj: egy átlagosnál erősebb, jelentősebb egyéniség, egy írói vagy politikai tehetség (és ezen a rendkívüli adottságon, a tehetségen van a hangsúly) szuggesztivitásával felfokozza a képernyőn látottak hatását. Erdei, Ferenc úgy mutatta be Makót, hogy megszerettük a várost. Hiszen ez egy rendkívüli helység! Izgalmas a múltja. Fontos a jelene. És micsoda jövő előtt áll! A „hagymások” pedig valami egészen különleges emberek. Nem parasztok. Nem is iparosok. Hanem — hogy is mondjam — szerelmesei a hivatásuknak, művészei a foglalkozásuknak ... Így lelkendezik bennem a lélek a műsorra emlékezve. Pedig mit láttunk? Egy rendezett, de mégis csak közönséges alföldi városkát. Mit hallottunk? Néhány emléket a földművelő közösség múltjából. Miről vitatkoztak? Napi gondokról, termelékenységről, önköltségről, iparosításról, piaci versenyről. A TÖBBLETET, A VARÁZSLATOT, ami a hétköznapok fölé emelte a műsort, Erdei Ferenc adta: szeretete és szenvedélye a szülőföld iránt, tudósi felkészültsége a társadalmi és gazdasági kérdésekben, s mozgalmas életének megannyi emléke, írói és közéleti pályafutásának magas ívelése az, ami szavai mögött aranyfedezetként húzódott meg. Ritka alkalom, hogy ilyen kalauzunk akad. A néző örömmel veszi az ilyen kezdeményezést, amiben új arcot láthat. A régi és megkedvelt tévések mellett ez változatosságot jelent. Ha egy „civil” maga veszi kézbe a mikrofont, ez mindnyájunk számára személyes öröm és izgalom: vajon boldogul helyettünk is? Neki drukkolunk. Az „önkiszolgálásnak” ez a formája — talán nem túlzó a következtetés — azt szimbolizálja, hogy a tévé a miénk, a tévé mindenkié. Így van ez rendjén. Nem valami rejtélyes és zárt klikk az a televízió. Akinek van érvényes mondanivalója, akinek van tehetsége és adottsága a nyilvános szerepléshez, az kapja meg a mikrofont. Ez a demokratizálása a kommunikációs eszközöknek napjaink egyik új és sikeres kezdeményezése. Biztos vagyok benne, hogy evvel a nézőkben is megnő a tévé iránti bizalom , és a képernyő hallatlan népszerűsítő hatását is sikerrel használjuk fel arra, hogy arra érdemes közéleti személyek szóljanak az egész országhoz. A PÉNTEK ESTI BEMUTATÓ filmje, a „Krisztina szerelmese” fiaskó volt. Esztergályos Károly, úgy vélem, riadtan fogadta volna a rendezésére bízott forgatókönyvet, ha azt nem ő írta volna. De a gondos (és nyilván szeretetteljes) rendezői munka se tudta elfogadtatni velünk ezt a történetet. Bizony, értem is alig értettem, s azóta is töprengek, hogy mi miért történt, a takarékos szöveg miatt értettem félre a szituációkat — vagy az is beletervezett „művészi hatás” volt. (Az első lányt véltem Krisztinának.) A főhős megrendülését se méltányolom. Mit akart — utólag — segíteni egy gyilkoson? Mivel tartozik neki és a lelkiismeretének? Ha gyorsabb felfogású és jobb emberismerő (nem minden büszkeség nélkül írom le, mint például én), felismerhette volna, hogy az éjszakai vendég ügyei nincsenek rendben, s fel kellett volna adnia a rendőrségen. Ezt szánja-bánja? Kétlem, erősen kétlem... De nem akarok tovább okvetetlenkedni, dramaturgiai kifogásokkal előhozakodni, hiszen az a ritka helyzet állt elő, hogy egy nem létező filmet láttam, mert nincs itt film, ugyanis nincsenek emberek, jellemek, konfliktusok. Csak eltervezett képsorok vannak. A filmkészítésnek ez az „önkiszolgáló” módja (a rendező maga írja a forgatókönyvet) csak így végződhet, ha a rendező egyben nem író is. A nagy példák (Fellini és Bergman, mások is) igenis írói tehetségek! Vagyis egy másik művészeti ágban is alkotni képes művészek. Muszáj ezt tudomásul venni: a filmhez forgatókönyv kell, író is kell. Sajnos, — mondja néhány filmesünk. Gáli István KRISZTINA SZEREI,MESE. A tévéfilm három szereplője: Iglódi István, Szakács Eszter és Kiss István. TV-fotó, Luppay Ágnes felv. 27