Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 1. szám
Olaszországi találkozások Claudia Cardinaléval egy forró hangulatú sajtófogadáson ismerkedtem meg. De ennek a délutánnak nem ő volt a főszereplője, hanem Alberto Bevilacqua, a fiatal olasz írók közül az egyik legsikeresebb, legjelentősebb : őt rohamozták meg az összesereglett újságírók, őt faggatták, mi késztette arra, hogy minden előzmény nélkül maga rendezze „La Califfa” című regényének filmváltozatát. Bevilacqua okosan és elmésen válaszolt, a filmsztár pedig (aki fűnek-fának, távolból és közelből csak Claudia) ott ült mellette, gondosan fodrászolt frizuráját folytonosan igazgatta, édesdeden nevetgélt, és olykor-olykor egyegy szót vetett csak közbe. Csinosnak és jelentéktelennek láttam ott és csaknem elképzelhetetlennek, hogy ő az, aki az olasz filmszínésznők közül a legtöbb irodalmi figurát formálta meg a film vásznán. „A közömbösök”, a „Babe” a „Párduc”, a „Rocco és fivérei”, hogy hirtelenjében csak a legnagyobb sikereit említsem. És Claudia Cardinale a szerencsétlenül járt Nabile-expedíció megmentésére induló szovjet Krasszia jégtörő hajón. Mikrofon, gitár, filmkamera 10. A szerep veszélyes is lehet Peter Watkins nevét. 1967-ben tanulta meg a filmvilág: a cannes-i fesztiválon versenyen kívül bemutatott filmjét majdnem olyan nagy érdeklődés fogadta, mint Antonioni „Nagyítás”-át. A film története egy pop-énekes karrier-históriája. Címe: „Privilege” — Kiváltság. Peter Watkins amatőrfilmesként kezdte pályafutását. Első komoly megbízatását a BBC-től kapta: televíziós produkciót készített az angolok és skótok között dúló 1746-os culloden-i csatáról. Erre a teljesítményre ma már senki sem emlékezik, mindenesetre megfelelhetett megbízóinak, mert hamarosan újra próbára tették. Ez alkalommal a forgatókönyv egy képzeletbeli atomháborúról szólt. Watkins hosszas előtanulmányokat folytatott a pusztulás lehetőségeiről. Az Angliára hulló atombomba történetét végül is olyan döbbenetes erővel filmesítette meg, hogy alkotását nem merte bemutatni a londoni televízió. A „War game” — Háborús játék — csupán filmklubokban kerülhetett a nézők elé. Hogy milyen sikerrel, annak bizonysága, hogy elnyerte az év legjobb dokumentumfilmjeként az Oscar-díjat. Ilyen előzmények után kezdett hozzá Watkins első játékfilmjéhez, melyet John Speight novellája alapján forgatott. A „Privilege” története ugyancsak e jövőben játszódik, ám ez alkalommal a téma látszólag kisebb horderejű. Watkins a főszerepre Paul Jonest kérte fel. A fiatal popsztár akkoriban vált ki a Manfred Mannegyüttesből, ám hírnevét két újabb egyéni hanglemezfelvétellel már bebiztosította. (Érdekességként említjük meg, hogy erre a filmszerepre sokáig Eric Burdont szerették volna megnyerni, azt a markáns énekest és együttesvezetőt, aki olyan világslágert mondhatott magáénak, mint a Felkelő nap háza.) Magánélet nélkül Paul Jones a forgatás megkezdése után így nyilatkozott: „Nem akarok más lenni, mint egy pop-énekes. De boldog vagyok,, hogy eljátszhatom ezt a filmszerepet, amely könnyebben megy, mint gondoltam. Persze ebben nagymértékben segítettek Peter Watkins tapasztalatai. Sokkal nehezebb dolgom lett volna, ha egy bankrablót kellene megformálnom, mert még sohasem raboltam bankot. A filmben egy pop énekest alakítok, s ez az oka, hogy teljesen azonosulni tudok a figurával. Az a szerepem, hogy utálom a menedzsereket, az ügynökségeket és mindazt a felfordulást, amely a popsztár körül kialakul. Azt mondják, jól játszom. De én nem játszom!” A bemutató 1967. április 24-én zajlott le nagy érdeklődés mellett a londoni Kensington Odeon moziban. Ezen a napon jelent meg Paul Jones nyilatkozata: „Amit a forgatókönyvben megírtak, tavaly még irreálisnak tűnt, most viszont, ahogy a pop-világ fejlődik, már olyan, mint egy mai történet.” A sztori a hetvenes évek Angliájának egy olyan szuper-ideáljáról szólt akinek a népszerűsége még a Beatlesekét is elhomályosítja. Steve Shorter környezetében mindenkit ott találunk, aki csak jellemző egy nagy sztár „sleppjére”: a menedzsereket, az újságírókat, a fotósokat, a hanglemezügynököket és a szervezett testőrséget. A film — amelyet 1968-ban az Angol Filmnapokon és a közelmúltban egy sorozat keretében bemutatott a budapesti Filmmúzeum is — egy popkoncerten kezdődik, ahol a sztár rácsok mögött, bilinccsel a kezén énekel. A nagyobb hatás kedvéért közben köz- 24