Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 1. szám
történés, emberi megrendülések és indulati robbanások láncain rohan előre, mindig személyes közelítésből intonálva a társadalmi tragikumot. Van még valami, ami a mai néző szellemi igényeinek, azonosulási vágyának különösen eredeti fogódzót kínál. Ez a stílus. A dialógusvezetés, a jelenetépítés komplex sokszínűsége. Nem a célba találó frappáns, igazi, sűrített replikákról van szó, bár ez is figyelmet érdemel, hiszen oldalszámra idézhetnők az epigrammatikus tömörségű mondatokat, amelyek a maguk helyén úgy hatnak, mint egy pörölycsapás. Perella például így inti le a pápai legátust: „Ne szennyezz a bizalmaskodásoddal.” Felesége, Corba ugyanebből az indulatból így tüzel feléje: „Nem fogsz, mint valami bűzös ólba, egy közös emlékbe zárni magaddal.” Nyelvteremtő erő, iszonyú keménység és intellektuális koncentráció minden párviadal. A borzongató nagy színpadi hatást mégsem csak ez jelenti — inkább azok a részletek, ahol a szörnyűségeket keserű iróniával ábrázolja, amikor a gyilkosok a mesterség kényelmetlen gondjait panaszolják finnyás, objektív fölénnyel és kényszeredetten. De ugyanilyen megrendítő a végjelenetek sorozata, amikor Marty püspök szent jóhiszeműséggel bízza az utókorra, s Perellára a szent iratokat tartalmazó ládát. Ez a jelenet — különösen amikor néhány percre rá megjelennek az inkvizíció küldöttei, hogy ezt is elégessék — egyszerre érezteti a hit fényeit, az áhítat fenségét s a történelmi méretű naivitás ironikus villanásait. A színház együttese megérezte és megéreztette, hogy kivételes remekművet kapott játékalkalmul. Együttesen és külön-külön roppant szellemi koncentrációval szolgálták a kifejezés munkáját. A rendezői teljesítmény is mindig szép pillanata lesz Dobai Vilmos pályájának. Ebben a színpadi világban a játék rendje, szellemi fegyelme imponálóan, nagyvonalúan szervezett. Dobai Vilmos a jelenetek elrendezésében, a cselekmény tiszta vonalvezetésével tűnt ki, s ha olykor ritmushibák és hangulati elcsúszások felhőzik is egy-egy színpadi villanását — egészében jól érti és művészi alázattal szolgálja a művet. A színészi alakítások közül első helyen Bánffy György Perella Raymond alakításáról kell szólni. Nagy ívű jellemképet rajzol, kivételes biztonsággal lép át szituációból szituációba, pontosan érzékeltetni tudja a vár parancsnokának hősi tartását, emberségét, áldozatvállalását és tragédiáját. Ugyanilyen jelentős szellemi-színészi teljesítmény Haumann Péter, ifj. Kőmíves Sándor, Györy Emil szerepépítése. Haumann a pápai legátus elementáris bosszúszomját közvetíti olyan erővel, hogy szinte lángot vet szava, egymásra bukva, torlódva törnek fel belőle az indulat szabdalta mondatok. Ifj. Kőmíves Sándor a kathár püspök aszketikus nyugalmát, földöntúli megszállottságát, különös emberi sugárzását tudta megszólaltatni. Györy Emil játékában életre kelt a más szellemiséget, a lovagi magatartást hordozó ember jellemképe, akit a szerelmi szenvedély és egy tisztultabb világ felemel, felkavar, és aki ebben pusztul el. Orbán Tibor Mirepolx Péter indulatait, majd csendes árulását játszotta el nagy elhitető erővel. A női szereplők közül a nehezebb feladatot Szabó Tünde kapta. Azalais szerepe vonzóan hirdeti egy életforma és egy magatartás szépségét, a fiatal színésznő bírta játékkedvvel és színészi erővel, jól jelezte a fiatal lány hangulati, szellemi váltásait. Labancz Borbála a feleség és anya indulatait s a hívő morális és lelki válságait, megrendüléseit közvetítette kitűnően. Meg kell még említenünk Karikás Pétert, aki Olivier, a trubadúr játékos lényének hű tolmácsolója volt. Szokolay Sándor zenéje hangulatilag és szerkezetileg is kitűnő volt. Ugyanez elmondható Vata Emil díszlettervéről is, nagyszerű stiláris keretet, környezetet teremtett a játékhoz. Illés Jenő Perella Raymond, a vár védője leányával (Bánffy György és Szabó Tünde) Perella búcsúja feleségétől (Bánffy György és Labancz Borbála) A provanszál világ jellegzetes életképe, a lovag, a trubadúr és a lány (Györy Emil, Karikás Péter és Szabó Tünde)