Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-30 / 22. szám

A Filmfesztivál Miskolcon Iskolc újra otthont adott a mozi és televíziós híradó, dokumentum-, riport-, népszerű tudományos- valamint az animációs filmek seregszem­léjének. A fesztiválon levetített filmek közül — mint azt a díjkiosztáson Herskó János, a zsűri elnöke is kifejtette — örvendetes fejlődést mutatnak az elmúlt évek filmjeihez viszonyítva a szociológiai témákat feldolgozó televíziós filmek. Alkotóik elmélyülten, nagy körültekintéssel foglalkoztak a különböző problémákkal, de a mozifilmek kategóriájában is volt néhány figyelemre méltó alkotás. A mozifilmek többségénél azonban fennáll egyfajta tematikai sematizmus veszélye. A látottak alapján nem árt arra is felhívni az alkotók figyelmét, hogy filmjeiket egyfajta kifejezésbeli elszürkülés veszélye fenye­geti. Az elmúlt évekhez képest a legnagyobb fejlődés az animációs filmter­mésnél mérhető le. A zsűri döntése a következő: A Szakszervezetek Országos Tanácsának díját Özvegy Farkasné című tévé­filmjéért Zolnay Pálnak, Miskolc város díját a Capriccio és az Amerigo Tot című filmekért Huszárníó Zoltánnak, Borsod-Abaúj-Zemplén megye díját a Gondok napfényben című mozi­, a Szülőföldem, Makó és az Emberséggel című tévéfilmekért, valamint híradóriportjaiért Magyar Józsefnek ítélte. A zsűri rendezői díjjal jutalmazta elsősorban a Magány című filmjéért Lakatos Vincét, aki egyúttal ezért az alkotásáért a filmkritikusok díját is elnyerte. Az operatőri díjat a Capriccio, az Amerigo Tot és az Én, az egér című filmekben végzett munkájáért Tóth János operatőr kapta. A zsűri a mozifilmek kategóriájában díjazta Foky Ottót, Gujdár Józsefet, György Istvánt, Herskó Annát, Kárpáti Györgyöt, Knoll Istvánt, ifj. Schiffer Pált, Szálkai Sándort és Szoboszlai Pétert. A zsűri díjait a tévéfilmek kategóriájában Hertay Jenő, Kende Márta, Kovács András, D. Révész László, Ruitner Sándor kapta. Jelenet Lakatos Vince Magány című filmjéből Balczó András — Knoll István öt nap című filmjében igazgatója voltam. Érezhető volt, hogy a háború a küszöbön áll és Jugoszláviát sem fogja elkerülni. 1940-ben az akkori kultuszminiszter politikai nézeteim miatt elbocsátott és már-már nem kaptam állást Ju­goszlávia egyetlen színházában sem. Közvetlenül a háború kitörése előtt a zágrábi színháznál voltam rendező, itt sem maradtam sokáig, átmentem Ljubljanába, itt ért el a megszállás. Ezután illegalitásba mentem és egy észak-olaszországi gyűjtőtáborba ke­rültem, innen kivételesen, betegsé­gemre való tekintettel hazaengedtek. Továbbra is illegalitásban éltem, po­litikai munkásként dolgoztam. Fel­­szabadulásunk után a ljubljanai szín­ház igazgatója voltam, onnan kerül­tem Belgrádba, hogy megalakítsam a Jugoszláv Drámai Színházat. A for­radalom már győzött, most az embe­rek lelkét kellett megmenteni. Ben­nem állandóan felvetődött a kérdés: mi is az ember, hol van a helye, mi a feladata a társadalomban? Úgy gondolom, hogy az élet szakadatlan forradalom, és az állandó változás­ban, az állandó forradalomban az ember nem tárgya, hanem cselekvő alanya annak a forradalomnak. Eze­ket a gondolatokat igyekeztem kife­jezni azokban a művekben, amelye­ket én rendeztem. Az alkotás lelkét kell megközelíteni, lényegét, esszen­ciáját. Hiszen már Gorkij is meg­mondta: a tény önmagában még nem művészi igazság. A következő kérdés már a jelenről szólt: — miben látja a jugoszláv színház legfontosabb problémáit? — Szkillák és Karübdiszek között vergődünk. Legfontosabb versenytár­sunk, azt hiszem, a világon minde­nütt így van, a televízió, mely na­gyon sok sekélyes áruval látja el a közönséget. Némileg érthető ez, hiszen az emberek kikapcsolódásra vágynak, de úgy érzem, hogy nem kap a televízióban elég súlyt a ko­moly műfaj. A színház nemzetközi. Minden nép belejátssza saját érzé­seit, temperamentumát, világfelfo­gását. Úgy érzem, mi jugoszlávok szenvedéseinkkel, örömeinkkel, ötle­teinkkel, vagy ha úgy tetszik, a ránk annyira jellemző lázongó természe­tünkkel tudunk hozzájárulni a világ színművészetéhez. Az utolsó kérdésre Stupica így vá­laszolt : — Hogy elégedett vagyok-e az éle­temmel? Nem tudom. Azt hiszem, ál­talában nem: nagyon sok aprósággal bíbelődtem az életben és egyre in­kább azt érzem, hogy egy sereg kitű­zött nagy feladatomat nem valósí­tottam meg. Úgy érzem magam, mint egy hajóskapitány, aki csak rövid utakra, rövid távokra hajózott, pedig szeretett volna végtelen tengereket bejárni. Még van hátra — gondolom — tíz évem, szeretnék sok mindent elérni. Kérdésére Csehovval válaszo­lok: sajnos az életet nem lehet két­szer élni, pedig a második élet lenne az igazi, amelyhez az első csak fő­próba. Bóján Stupica Tolnay Klárival az Agónia budapesti próbáján !

Next