Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 22. szám
A Filmfesztivál Miskolcon Iskolc újra otthont adott a mozi és televíziós híradó, dokumentum-, riport-, népszerű tudományos- valamint az animációs filmek seregszemléjének. A fesztiválon levetített filmek közül — mint azt a díjkiosztáson Herskó János, a zsűri elnöke is kifejtette — örvendetes fejlődést mutatnak az elmúlt évek filmjeihez viszonyítva a szociológiai témákat feldolgozó televíziós filmek. Alkotóik elmélyülten, nagy körültekintéssel foglalkoztak a különböző problémákkal, de a mozifilmek kategóriájában is volt néhány figyelemre méltó alkotás. A mozifilmek többségénél azonban fennáll egyfajta tematikai sematizmus veszélye. A látottak alapján nem árt arra is felhívni az alkotók figyelmét, hogy filmjeiket egyfajta kifejezésbeli elszürkülés veszélye fenyegeti. Az elmúlt évekhez képest a legnagyobb fejlődés az animációs filmtermésnél mérhető le. A zsűri döntése a következő: A Szakszervezetek Országos Tanácsának díját Özvegy Farkasné című tévéfilmjéért Zolnay Pálnak, Miskolc város díját a Capriccio és az Amerigo Tot című filmekért Huszárníó Zoltánnak, Borsod-Abaúj-Zemplén megye díját a Gondok napfényben című mozi, a Szülőföldem, Makó és az Emberséggel című tévéfilmekért, valamint híradóriportjaiért Magyar Józsefnek ítélte. A zsűri rendezői díjjal jutalmazta elsősorban a Magány című filmjéért Lakatos Vincét, aki egyúttal ezért az alkotásáért a filmkritikusok díját is elnyerte. Az operatőri díjat a Capriccio, az Amerigo Tot és az Én, az egér című filmekben végzett munkájáért Tóth János operatőr kapta. A zsűri a mozifilmek kategóriájában díjazta Foky Ottót, Gujdár Józsefet, György Istvánt, Herskó Annát, Kárpáti Györgyöt, Knoll Istvánt, ifj. Schiffer Pált, Szálkai Sándort és Szoboszlai Pétert. A zsűri díjait a tévéfilmek kategóriájában Hertay Jenő, Kende Márta, Kovács András, D. Révész László, Ruitner Sándor kapta. Jelenet Lakatos Vince Magány című filmjéből Balczó András — Knoll István öt nap című filmjében igazgatója voltam. Érezhető volt, hogy a háború a küszöbön áll és Jugoszláviát sem fogja elkerülni. 1940-ben az akkori kultuszminiszter politikai nézeteim miatt elbocsátott és már-már nem kaptam állást Jugoszlávia egyetlen színházában sem. Közvetlenül a háború kitörése előtt a zágrábi színháznál voltam rendező, itt sem maradtam sokáig, átmentem Ljubljanába, itt ért el a megszállás. Ezután illegalitásba mentem és egy észak-olaszországi gyűjtőtáborba kerültem, innen kivételesen, betegségemre való tekintettel hazaengedtek. Továbbra is illegalitásban éltem, politikai munkásként dolgoztam. Felszabadulásunk után a ljubljanai színház igazgatója voltam, onnan kerültem Belgrádba, hogy megalakítsam a Jugoszláv Drámai Színházat. A forradalom már győzött, most az emberek lelkét kellett megmenteni. Bennem állandóan felvetődött a kérdés: mi is az ember, hol van a helye, mi a feladata a társadalomban? Úgy gondolom, hogy az élet szakadatlan forradalom, és az állandó változásban, az állandó forradalomban az ember nem tárgya, hanem cselekvő alanya annak a forradalomnak. Ezeket a gondolatokat igyekeztem kifejezni azokban a művekben, amelyeket én rendeztem. Az alkotás lelkét kell megközelíteni, lényegét, esszenciáját. Hiszen már Gorkij is megmondta: a tény önmagában még nem művészi igazság. A következő kérdés már a jelenről szólt: — miben látja a jugoszláv színház legfontosabb problémáit? — Szkillák és Karübdiszek között vergődünk. Legfontosabb versenytársunk, azt hiszem, a világon mindenütt így van, a televízió, mely nagyon sok sekélyes áruval látja el a közönséget. Némileg érthető ez, hiszen az emberek kikapcsolódásra vágynak, de úgy érzem, hogy nem kap a televízióban elég súlyt a komoly műfaj. A színház nemzetközi. Minden nép belejátssza saját érzéseit, temperamentumát, világfelfogását. Úgy érzem, mi jugoszlávok szenvedéseinkkel, örömeinkkel, ötleteinkkel, vagy ha úgy tetszik, a ránk annyira jellemző lázongó természetünkkel tudunk hozzájárulni a világ színművészetéhez. Az utolsó kérdésre Stupica így válaszolt : — Hogy elégedett vagyok-e az életemmel? Nem tudom. Azt hiszem, általában nem: nagyon sok aprósággal bíbelődtem az életben és egyre inkább azt érzem, hogy egy sereg kitűzött nagy feladatomat nem valósítottam meg. Úgy érzem magam, mint egy hajóskapitány, aki csak rövid utakra, rövid távokra hajózott, pedig szeretett volna végtelen tengereket bejárni. Még van hátra — gondolom — tíz évem, szeretnék sok mindent elérni. Kérdésére Csehovval válaszolok: sajnos az életet nem lehet kétszer élni, pedig a második élet lenne az igazi, amelyhez az első csak főpróba. Bóján Stupica Tolnay Klárival az Agónia budapesti próbáján !