Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

szavakat filmre vettük, most itt formáljuk belőle a mondatokat. Ha ez így is van, a vágó­szobában sok minden már megváltoztathatatlan. A filmre vitt anyag vajon megfelel-e szubjektív el­képzeléseinek? — Én most csak annyit mondhatok, hogy nem tudom. A forgatás örökös kompromisszum, ha van is rendező, aki makacsul és még önmagához is kö­nyörtelenül ragaszkodik az elképzeléseihez. A fil­met nagyon elevenen el tudom képzelni előre, de a forgatáskor adódó hely­zeteket és körülményeket nem mindig. Ezért tiszte­lem az olyan rendezőt is, aki filmjének koncepció­ján belül jó előre felké­szül több eshetőségre és a felvételekkor rugalmasan azt alkalmazza, amit ép­pen a legkedvezőbbnek tart. Beletörődhetnék ebbe a „nem tudom”-ba azzal, hogy az olyan személyes hangú filmeknél, amilye­nek Szabó István munkái, talán még a forgatás is a magánügyek szférájába tartozik. De hát a nagy lét­számú stáb, s a technikai gépezet jelenléte, azt hi­szem, lehetetlenné teszi a forgatás magánjellegét. — A stáb odaadóan vé­gigküszködte velem a for­gatás ezer viszontagságát, ők az én alkotótársaim. Nálunk még a legkisebb gyerekszereplőnek is sza­va van: ha elfogadhatót mond, elfogadjuk. Kétségtelen, hogy Szabó István nem a despotikus hajlandóságú rendezők kö­zül való. A fontos az, hogy belső rendet tudjon tartani filmjének a szokásosnál sokkal több képre és beál­lításra bontott, az utóbbi negyed évszázad több kor­szakában felváltva játszó­dó, a múltban, jelenben és a fantáziában ide-oda ka­landozó, az asszociációk sokszoros ívén táncoló ér­zelmi történései közt. Itt nagy szerepe van két zöld kis hátizsáknak, a lány ha­ján átizzó napsugárnak, a hullongó hónak, a Duna­­part vaskorlátjának is ... — A képek számán, a beállítások „modern” hosszúságán, vagy éppen villanásnyi rövidségén semmi sem mérhető. A divatnak hódolni, vagy éppen a divat ellen dol­gozni, szerintem egyaránt nem egyéb, mint divathó­bort. Mondhatnám azt is hogy ma, amikor a film­művészetben az elidege­nedés divatját éljük, iga­zán rendhagyó vállalko­zás a szerelmet, az embe­ri kapcsolatokat boncol­gató, elemző filmmel je­lentkezni. De mi van, ha a közönség vállat von az én legszebb igyekezetem felett? Akkor kinek hasz­nál a teória? Minden arra vall, hogy Szabó István hű maradt magához. Most is kortár­sairól, s közvetlen életél­ményekről szóló, tipikusan szerzői filmen dolgozik. — Én egy történetet mondok el, amit történe­tesen magam írtam. Ettől ez még nem szerzői film. Fellini, vagy Antonioni például sohasem, maga ír­ja a filmjeit. Ezért azok talán nem szerzői filmek? Tévhitben élünk. A szer­zői filmnek mélyebb tit­ka van. A film képein a férfi fő­szerepben most is Bálint Andrást látom. Talán ten­denciát jelez, hogy Szabó István mindhárom eddigi filmjének ő a főszereplője; valamilyen azonosságot fe­jez ki, amely magának a rendezőnek a filmjeiben való személyes jelenlétére utal? Talán a rendező ön­magát bízta rá? — Semmiféle iyen meggondolásnak nincs kö­ze Bálint Andráshoz. Aho­gyan egy építész szeret mindig együtt dolgozni ugyanazzal a belsőépí­tésszel, úgy szeretek én is Bálint Andrással. Most már a film írása közben is az ő gesztusaiban gon­dolkodom. De a gondolko­dásunk is közeli. Jó ba­rátunk vagyunk. Mégis, kell valami foly­tonosságnak, kontinuitás­nak lenni a „Te”, az „Ál­modozások kora”, az „Apa” és a „Szerelmesfilm” kö­zött. Annyi minden szép hasonlatosság van köztük. — Semmiféle folytonos­ságról nincs szó. Amikor a következő filmet csiná­lom, eszembe sem jutnak az előzők. A hasonlóságok felfedezését pedig köszö­nöm, igen megtisztelő. Úgy léptem ki a műhely­ből, hogy szimatolgatásom nem sok eredménnyel járt. De hát fontos ez? Csende­sen tettem be az ajtót. Oda­bent a költészet készül szárnyra kelni. Azt hiszem, Sas György Britten­pantomim a Báb­színházban F­ebruár 28-án premier lesz az Állami Bábszínház­ban. Benjamin Britten „A pagodák hercege” című táncjátékából készült bábjátékot mutatják be, elsősor­ban az ifjúságnak, de a tervek szerint néhány előadást majd a felnőtteknek is tartanak. Britten művének bemutatására a Bábszínház vezető­sége először 1968-ban gondolt,.­ amikor az együttes Angliában vendégszerepelt, s­ találkoztak Benjamin Brittennel. A zeneszerző megemlítette, hogy szívesen látná egyik művét bábszínpadon. A Bábszínház meg­szerezte a bemutató jogát, s egyúttal Benjamin Brit­ten hozzájárulását ahhoz, hogy a művet ne az eredeti formájában, hanem új librettóval, pantomimikus fel­dolgozásban mutassák be. Az eredeti táncjáték zenéje távol-keleti zenei motí­vumok felhasználásával készült. A mesét francia köz­vetítéssel ismerjük, ott „A szűz és a szörny” néven közismert. A mese magja egyébként valamennyi euró­pai ország meseirodalmában szerepel. Arról van szó, hogy egy déli ifjú hőst gonosz erők állatbőrbe vará­zsolnak, s csak úgy változhat vissza ismét ifjúvá, ha ebben az elvarázsolt állapotában egy ifjú lány meg­csókolja. Szilágyi Dezső librettója a táncjáték eredeti meséjét kissé megváltoztatta, a zenét lerövidítette, tekintve, hogy az eredeti, mintegy kétórás zenei anyag túl sok lenne az ifjúságnak. Két felvételünk Britten „A pagodák hercege” című bábpantomimjának egy-egy jelenetéről készült; a bá­bokat Bródy Vera, a díszletet Koós Iván tervezte. Rendező: Szőnyi Kató MTI-fotó: Keleti Éva )

Next