Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-14 / 7. szám
KÉT PORTRÉ ALMÁSI ÉVA a Lány Karinthy Ferenc „Gellérthegyi álmok” című színjátékában an a „Gellérthegyi álmok”-ban Almási Évának egy Szamosújvár-mosolya. Több mint mosoly. Ragyogás. A kisváros, valahol Kolozsvár és Dés között, a kis folyó mentén telefénylik derűvel, jókedvvel, kacagó karnevállal. Akárha Zurbagán volna, Alekszandr Grinnek, a nagy álmodozónak maga-képzelte-alkotta városa. A torokszorító pillanatban, a gellérthegyi villa ki tudja milyen menedékében, robbanások s már géppisztoly-sorozatok közepette a kivirágzott költészet mosolyog a színésznő arcán. A színésznőén, aki a Lányt formálja meg Karinthy Ferenc poétikus játékában. Nagyszerű pillanat. Azzal a mosollyal, ahogyan a „megtanult”, de sosem látott várost meséli, egy jellemet fogalmaz meg egyszeriben, s végérvényesen. Egy tiszta és fiatal emberét, aki a rettenet hónapjaiban, idegen címről idegen címre menve vonszolva magát, tanúja volt már, sok egyeben kívül, a téli Duna-part borzalmainak 1944 és 45 fordulóján. Azt a mosolyt, azt a ragyogást azonban nem törölheti le arcáról semmi. Az az alap, Almási Évától könnyelmű, kacér kis démonokat, amolyan végzet asszonya-jelölteket láttunk, többet is. Filmen is. Kissé mintha beleszorult volna egy skatulyába. A skatulya fedele most fölpattant, előlépett a fázós, fáradt Lány, és már mondja, ha kissé gépiesen is, az „L” betűvel kezdődő nevű híres embereket, versengve a Fiúval, játékból, hogy agyonüssék az időt, s elhajtsák maguk fölül a felhőt. Még keveset tudunk róla. Aztán, a mosoly, a ragyogás után, szinte mindent. Az a múltba, a jelenbe s a jövőbe mutató pillanat az írónak köszönhető elsősorban; aztán Ádám Ottónak, a rendezőnek, aki ilyen mesterien, sűrítve tud kimondatni valamit a színpadon, és köszönhető a színésznőnek, aki egyenrangú alkotótársa ennek a pillanatnak. Sőt, kissé talán több. Hiszen személyiségével, szavával a szemünk előtt, az elszálló percben — amelyet szívesen megállítana az ember — hozza létre a varázslatot. Ül a Lány meg a Fiú. Mintha párbeszéd folynék közöttük. Úgy veszik át egymástól a szót, hogy tulajdonképpen ez is, az is a maga magánbeszédét mondja. Tragikus dolgokat. Aztán már csak a Lány mondja, mondja. Elszürkült homlokkal. Borzasztó élményei szinte a földre szorítják. De: megint fölemeli a fejét. Igen, ez a Lány ilyen Gyönge és lebírhatatlan. Egyszer majd elhalkul, s végleg elcsöndesedik a háború zaja, kinyit a pék, a tejes, és akkor mindörökre ott fészkelhet a szemében, a haján, egész törékeny kis alakja körül az a Szamosújvár-mosoly. (déel) ary Cavan Tyrone, idősb. James Tyrone felesége, a Tyrone fiúk anyja úgy jelenik meg O’Neill színpadán, mint egy idilli család szeretve óvott asszonya. Családi magazinok címoldalára illő, meghitt és megható kép, ahogy férjével évődik-zsörtölődik, gyermekeiért aggódik, és kedves-mogorván szidja a cselédeket és az időt. De a megtévesztően békés látszat mögött megindult valami, sejtjei már készülődnek az újabb, hosszú utazásra. Utazásra az éjszakába, ahonnan most már, ez csaknem bizonyos, soha többé nincs visszatérés. Olsavszky Éva, a „Hosszú út az éjszakába” debreceni előadásának Mary Tyrone-ja már az első kép idilljébe is magával hozza ezt a készülődő végzetet. Még csak benne él az ellenállhatatlan vágy, hogy karjába döfje a megnyugvást hordozó morfiumos fecskendőt, hogy útra keljen a kábulat éjszakájában, de már kétségbeesetten védekezik, önmaga előtt igyekszik letagadni, amit tud, titkolja azt, ami el nem titkolható. A színésznő klinikai pontossággal rajzolja meg, hogy hogyan kerül újra a méreg rabságába a megrögzött morfinista. A figyelem elterelését szolgáló, gyorsan elhadart, vidámnak tűnő mondatai —, melyekről éreztetni képes, önmaga is tudja, hogy hamisan csengenek — hirtelen más hangsúlyt kapnak: az asszony védekezésből váratlanul támadásba lendül. Konok következetességgel nem akarja megérteni a nyílt és burkolt célzásokat, mégis válaszol rájuk. A mentegetődzés és a váratlanul felcsattanó, támadó hang azonban nemcsak a morfinisták hangulatváltozásainak kórképét rajzolja meg megdöbbentő pontossággal. Az egész család, az egész életforma kórképe tárul fel előttünk. Olsavszky Éva szikrázóan kemény játékában ott lobog mindaz, ami a Tyrone-családot szétzüllesztette, kátyúba, reménytelenségbe juttatta. Jelenléte akkor is érezhető, amikor nincs is jelen: kilép a színpadról, hangsúlyai, gesztusai ott maradnak, elviselhetetlenül ránehezednek a szegényes bútorokra ... Az O’Neill teremtette asszonyt sokféle felfogásban lehet színpadra állítani. Az indulat és a színlelés, a múltba merülő öntudat ábrándvilága más-más színt kaphat; a reménytelenség szürkéjének is számtalan árnyalata van. Mégis, amikor Olsavszky Éva elmondja a darab emlékezetes szépségű zárómondatát, úgy érezzük, a szerző elképzelte, az igazi, az egyetlen Mary Tyrone-nal találkoztunk. Egy jelentős színészegyéniség találkozott itt egy nagy szereppel. cs. i. II I II OLSAVSZKY ÉVA O’Neill „Hosszú út az éjszakába” című drámájának Mary Tyrone-ja 11